RSS

történetek címkéhez tartozó bejegyzések

NAGYBAJOM PUSZTÁI I. – II.

Gyűjtötte:
Ballér Jánosné sz. Horváth  Mária

Nagybajom pusztái – Fehértó és Homokpuszta

(visszaemlékezések és fotók)

 

Ballér Jánosnénak hívnak, született Horváth Mária Ágotának. Születésem óta Nagybajomban a Kossuth Lajos utcában élek. Szüleim a pusztákról származtak. Édesapám Horváth József vagy, ahogy mindenki ismeri Rupert Jóska, aki Homokról származott. Édesanyám szülei a Landor familia fehértói lakosok voltak.

Homokon 40-45 család lakott, Fehértón pedig 18 házban laktak. Mindkettőben földműveléssel, állatok tartásával foglalkoztak az emberek. …

… Szeretetben, békességben éltek a pusztai emberek. Összetartottak gondban, bajban.
Sajnos én ezekről szüleim mesélései, élményei alapján hallottam.

Homokra mindig visszajártunk hóvirágozni, harangvirágozni, nyírfa vizet csapolni, aztán gombát szedni. Ilyenkor a házunk helyén parkoltunk autóval és így jártuk be a környéket. Fehértóra pedig a temető miatt jártunk halottak napja környékén. Hiszen itt egy nagyon szép kis kápolnát építtetett egy gyermektelen házaspár. Körötte pedig volt a temető. Aztán a puszta elnéptelenedése után is visszajártak gondozni a sírokat.
Azért gondoltam arra, hogy megkérdezzem az ott élő embereket, hogy meséljenek életükről, hogy sokan megismerhessék a pusztai emberek történetét.
( Részletek „Ballér Jánosné előszava” hanganyagából.)

A későbbiek során egyszerűen elérheti az anyagot a következő oldalakról:

A gyűjteményben 19 személy mondja el és mutatja meg emlékeit. Maga a hanganyag 9 óra 11 perces, a képanyag is nagy (több mint 200 fotó).
A visszaemlékezések az MP3 gombra kattintva hallgathatók meg.
A képanyagból személyenként egy képet helyeztünk az anyagba, melyre kattintva megtekintheti a facebookra felhelyezett képeket.

A szerkesztő

TOVÁBB OLVASOM:

Read the rest of this entry »

 
1 hozzászólás

Szerző: be 2017. március 1. hüvelyk Hírek

 

Címkék: , , , ,

BAJOM HUMORA IX.

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. június 01.

BAJOMI TÖRTÉNETEK XVI.

BAJOM HUMORA I.

BAJOM HUMORA II.

BAJOM HUMORA III.

BAJOM HUMORA IV.

BAJOM HUMORA V.

BAJOM HUMORA VI.

BAJOM HUMORA VII.

BAJOM HUMORA VIII.

BAJOM HUMORA IX.

Írta: Major Tibor

Kié a hurka, avagy a Nadalosi pákosztos macska esete

Ezt a mesét Bank Joci barátomnak és unokájának, Bencének ajánlom.

Nagyanyám, Máté Erzsébet 1879-ben született Böhönyén. Az ottani iskolában tanulta kislány korában e versikét még a XIX. században.

Kamarában az egér                                                                   Meghalt a cica !
futkoz körös-körbe,                                                                          Oda a cica!
három zsák dió van                                                    Nem mondja többet: miau,
a farkára kötve.                                                               Szegény egér szomorú.
Csönög, bönög, csörömpöl,                                                         Sajnálja, siratja,
cirmos cica dörömböl.                                                           Költi, de nem hallja.
Összeveszett az egér                                                              Cicuskám, kelj föl!
pákosztos macskával,                                                                      Itt a jó tejföl!
agyonvágta a cicát                                                                A cicuska föl is kelt,
pattogós farkával.                                                          ketten ették meg a tejfelt.

A régi időkben a torkos, tolvaj, nagyétkű, szemtelen macskát nevezték pákosztosnak. Nagyanyám versében a történet jól végződött, azonban amit Papp Lajos tanár úr mesélt nekem, az kevésbé. A tanár úr újvárfalvai származású. E település három részből áll: Koroknyából, ahol Nagybajom középkori vára állt, Vrácsikból és Nadalosból. ( Nadalos jelentése feltételezésem szerint a nadályos, másképpen a piócás elnevezésből származhat, mivel a környéken sok mocsaras, vizenyős terület, tó van, amikben köztudottan jól érzik magukat a piócák.) Nos, itt Nadalosban élt nem is olyan régen egy idős házaspár. Volt nekik egy macskájuk, amit azért fogadtak be, hogy kordában tartsa a mindent megrágcsáló, összepiszkító egereket. A macska ugyan pákosztos volt, de a mama nagyon szerette, dédelgette, apróbb torkoskodásait elnézte, megbocsátotta. A papa másképp vélekedett. Nemcsak a macskát utálta, de arról volt nevezetes a faluban, hogy a kutyákat is folyton macerálta. Ha biciklire ült, és az utcán csavargó kutyák körülfogták, akkor az erre a célra gyártott szeges botjával szurkálta, ütötte őket, mindaddig, amíg a kutyák inkább elfutottak, ha a papa közeledett. Történt egyszer disznóvágás után, hogy a mama hurkát sütött vacsorára. Amikor kivette a tepsit a sütőből, és az asztalra tette hűlni, azt mondta a papa: Gyere mama, zárjuk be az állatokat, utána már semmi dolgunk nem lesz, addig a hurka is kihűl. Így is lett. Kimentek az udvarra, behajtották a tyúkokat, kacsákat, egyetlen malacukat is az óljába rekesztették. Megbeszélték a kutyával is, hogy jól őrködjön éjszaka, majd bementek, hogy megegyék a vacsorát. Amikor a konyhába léptek, azt látták, hogy a macska az asztalon ül a szétrágott hurka mellett, megnyalja a száját, majd első mancsával a szokásos módon mosakodni kezd. Azt mondja a papa a mamának: Hát ha már így jártunk, menj be a kamrába, hozz ki a stelázsliról egy üveg bort! Amint a mama belépett a kamrába, a papa kívülről rátolta a reteszt az ajtóra, és a moslékkeverővel elkezdte tudományosan kioktatni a macskát, hogy mihez van, s mihez nincs joga. Hiába rimánkodott a mama, amíg a macska nem értette meg, hogy kié a hurka, nem engedte ki a konyhából, a mamát pedig a kamrából. Amikor a papa végre kinyitotta a konyha ajtaját, a macska kisietett a konyhából. Két hétig csak egérhússal élt, mert nem mert a konyhának tájára se menni. A szomszédok mesélték, hogy másnap az idős házaspár konyhát meszelt, mert a macska lábnyomai nemcsak a falon, de még a plafonon is meglátszottak. Aki nem hiszi, járjon utána. Itt a vége, fuss el véle.

 

 
1 hozzászólás

Szerző: be 2014. június 1. hüvelyk Uncategorized

 

Címkék:

BAJOMI TÖRTÉNETEK XV.

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. május 28.

Egyenlőre nincs több része BAJOM HUMORÁNAK. Reméljük Tibor folytatja.
Az egész írást az elkészült részekkel PDF formátumban a Nagybajom Figyelő: ”BAJOM HUMORA” linkjéről elérhetik, illetve e- bookra is tölthetik (PDF formátumban) a következő linkről:
https://dl.dropboxusercontent.com/u/58416047/BAJOM%20HUMORA.pdf

BAJOM HUMORA I.

BAJOM HUMORA II.

BAJOM HUMORA III.

BAJOM HUMORA IV.

BAJOM HUMORA V.

BAJOM HUMORA VI.

BAJOM HUMORA VII.

BAJOM HUMORA VIII.

Írta: Major Tibor

Láta vagy halota?

Zsovár Gyuri bácsinak nagy tisztelője voltam. Ő a Zala megyei Liszó község bírójának unokája volt. Tőle hallottam ezt a mesét. Ő meg talán a nagyapjától.
Az eset még a régi fatengelyes világban történt, amikor az emberek peres, vitás ügyeit nem a
bíróságokon, hanem helyben döntötték el. A faluközösségek által kiválasztott bíró az esküdtek jelenlétében meghallgatta a feleket, és a józan ész tett törvényt. Akkoriban Magyarhonban a hivatalos ügyeket csak magyar nyelven lehetett lefolytatni. Ez egy nagyon zárt közösséget alkotó sváb faluban némi nehézséget okozott.
Történt egyszer, hogy a szomszéd libái lelegelték egy gazda kertjében a salátát. A károsult és a libák gazdája nagyon összevesztek, mert nem tudtak megegyezni a kártérítés összegében, ezért a bíró elé került az ügy. A bíró beidézte a feleket, a tanukat, és természetesen szép számmal megjelentek a kiváncsiskodók is. A bíró – aki maga is erősen törte a magyart, – megkezdte a tanuk kihallgatását:
Szepi bácsi, maga láta vagy halota ? (mármint a káreseményt)
Én nem láta, csak halota – modta a tanu.
Akkor üljön oda a segedjegyző melé!
Franci bácsi, maga láta vagy halota?
Én se láta csak halota – volt a válasz.
Akkor maga is üljön oda a segedjegyzö melé!
Ekkor a kiváncsiskodók közül valaki hangosan elszellentette magát. A jelenlevők harsány derűvel nyugtázták e feszültségoldó eseményt. A bíró felkapta a fejét, és mérgesen kérdezte:
Ki volt az disznó?
Valaki a tömegből így szólt: Senki volt.
A bíró így replikázott: De én halota!
Akkor maga is üljön oda a segedjegyző melé! – mondta az előbbi hang.

Egy korsó bor

Vilmos bácsi, a bádogos mester a Vásártér utcában lakott feleségével és három fiával, Vilivel, Gusztival és Karcsival. A hosszúkás, stílszerűen bádogtetős házukat talán harminc éve bontotta le az új tulajdonos miután Vilmos bácsi legkisebb fia kihalt belőle. Karcsi bácsi szabó volt. Mesterségét nem nagyon gyakorolta. Kertjéből és rengeteg virágjából élt – nagyon szerényen – amely ápolt udvarát díszítette és a járókelők orrát gyönyörködtette bódító illatával egész nyáron át. Nyírott puszpángjait, rózsáit, ezüstfenyőit, tulipánjait, szegfűit sokan megcsodáltuk. Ma már csak a vasból készült utcai kiskapu és a régi kerekes kút bádog tulipánokkal díszített teteje emlékeztet régi gazdájára, hála a mostani tulajdonos kímélő szándékának.
A bádogos mester felesége javasasszony volt. A második világháború előtti mélyen vallásos, babonákkal terhelt világban jól fizetett a rontások levétele, vagy a jövendőmondás, lévén jelentős érdeklődés iránta. Persze ezen adómentes tevékenység haszna ráfért a családra, meg kellett alapozni a három legény jövőjét. Akkoriban a szolgáltatásokat igénybe vevő kuncsaftok – megegyezés szerint – pénz helyett gyakran fizettek terményekkel, élelmiszerekkel is. Egyszer egy középkorú vidéki asszony felkereste a javasasszonyt, hogy űzze el családja közeléből az ártó szellemeket és fordítsa jóra a jövendőt. Ennek az ügyletnek az előzetes megbeszélés alapján tíz liter bor volt az ára, amit az ügyfél egy fonott korsóban magával is hozott. Közölte azt is, hogy haza is viszi a demizsont, hogy ne kelljen érte vidékről még egyszer eljönni. A bort ugyebár akármilyen edénybe nem lehet kiöntözni, ezért Gizlerné hátrasietett a műhelybe az urához, hogy oldaná meg a problémát. Ahogy az asszony bement, Vilmos bá’ elkiáltotta magát:
Vili, Guszti, Káró! Gyertek ide!
Mire a felesége levette a rontást és megvilágosította a jövendőt, úgy mondják a rossz nyelvek, kiürült a korsó.

Átlépett

Nagybajomban az idősebb korosztályból szinte mindenki ismeri ezt a szólást: átlépett mint Tapsonyi Jóska Böhönyéről.
Az igazi nevét nem tudom, talán már senki nem emlékszik rá. Szegény ember volt, némi elmebéli fogyatékkal. Bajomba minden búcsú napjára megjött, hogy öreg klarinétjával keressen néhány fillért. Többnyire a kocsmák körül tartózkodott és fújta kedvenc nótáját:
Áll a kocsi keresztbe Kis angyalom eressz be……
Az emberek ismerték képességeit, ezért többnyire heccelték, ugratták, hagyták, hogy muzsikáljon, néha dobtak neki néhány fillért. Úgy is ismerték, hogy „a kétfilléres Jóska” mert tíz, húsz – vagy ötven fillérest fogadott csak el, a forintost, kétforintost már nem. Igaz, annyit ritkán szántak neki. Általában gyalog járta be a környező településeket, de nagyobb távolságra is elkutyagolt, a Baranya megyei Vásárosbécen is látták. Gyakran kéretőzött fel lovas kocsira, de autóbuszra nem volt pénze. Ha mégis felvette egy jóindulatú buszkalauz, nem kért tőle pénzt, csak elfújatta vele szegényes repertoárját.
Egy alkalommal, amikor haza indult bajomból, egy motorkerékpáros a falu végén megállt és megkérdezte, hogy hova megy?
Böhönyére, az állomási kocsmába – mondta.
Üljön fel, elviszem! – mondta a jó szándékú motoros.
Jóska felült a hátsó ülésre, és úri módon tette meg a kilenc kilométernyi utat.
Amikor a böhönyei vasúti sorompónál leszállt, azt mondta Jóska: köszöni szépen a fuvart, de most átlép Bajomba, mert a kalapját lefújta a szél a zsidó temetőnél.

Segítőkészség

Talán a leg kalóriadúsabb antracit sem ad annyi melegséget a világnak, mint amennyit a derű, a humor az emberi lelkeknek. Sanyi barátomnál dolgoztam néhány hónapig, mielőtt nyugdíjba mentem. Egyik nap ebédidő kezdetén kikísért a kapujáig. Egy testes asszonyság biciklizett arra éppen. Sanyi a köszönés után azt kérdezte: Mari! Megvan még a bundasapka? Az asszony nevetve mondta, hogy persze. Milyen sapka?- kérdeztem.
Hideg, borús őszi nap volt. A Tsz-központ telkén a csemetekertben nagy volt a nyüzsgés. A csemete termelő szakcsoport tagjai takarították be az eladható fácskákat. A csemeték kiásása, osztályozása sok munkáskezet igényelt, ezért az itt szokásos módon testvérek, jó szomszédok, esetleg napszámosok segítették a munkát. A novemberi szél kellemetlenül fütyörészett, ráadásul a kora délutáni órákban eleredt a havas eső is.
Józsi barátom aki 48-as születésű, ritkuló hajú, szépen őszülő ember, derekasan tűrte a szelet, de amikor a kellemetlen havas eső is verte a fejét, valami megjegyzést tett az időjárásra és az otthon hagyott sapkára. Mari asszony –meghallván a méltatlankodást -,így szólt a szenvedőhöz: Nálam van egy méretes bundasapka, azt igénybe veheted!
Az asszonysereg sikoltva nevetett fel a tréfára, Józsi szép fehér arcbőre pedig kissé rózsaszínesebb lett és együtt nevetett a társasággal. Melegség járta át a didergő szíveket, kezeket, néhány percre el is felejtették, hogy időjárás is van a világon.

Andersen meghalt, mese nincs

Vagy mégis van?
Várdai Erzsi néni az idén lesz 94 éves. Ha időm engedi, mindig megállok, hogy néhány szót váltsak Vele öreg háza kapujában. Ő 1920-ban született Bizén. Nagybajomba 1932-ben költözött, amikor édesapja településünk községi kovácsa lett. Életének nagyon sok eseményére emlékszik, bár panaszkodik, hogy már kezd feledékeny lenni. (Bárcsak én emlékeznék ilyen jól életem mozzanataira!) Ma például azt mondta: Mondok magának egy régi mesét.
Bize környékén élt egyszer egy farkas és egy róka. Amikor máshol nem találtak ennivalót, megdézsmálták a tyúkólakat is. Amikor a farkas valahogy szerzett egy tyúkot, találkozott a rókával. A ravaszdi szemet vetett a tyúkra. Megkérdezte a farkast: Hol szerezted a tyúkot?
A farkas így felelt: Gadáányban! Ekkor a tyúk kiesett a szájából. A róka felkapta és elszaladt vele. A farkas nagyon mérges lett és megfogadta, legközelebb ő bánik el a rókával.
Nemsokára a rókának is szerencséje lett, egy kövér tyúkot fogott. Meglátta ezt a farkas és megkérdezte a rókától: Hol fogtad a tyúkot komám? A róka így felelt: Szenyéérben!
A mese tanulságát én így vonnám le: Akkor se nyisd nagyra a szádat, ha te vagy az erősebb!

EGYENLŐRE VÉGE!

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2014. május 28. hüvelyk Uncategorized

 

Címkék:

BAJOMI TÖRTÉNETEK XIV.

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. május 27.

Újabb részekkel fojtatódik Major Tibor írása

BAJOM HUMORA I.
BAJOM HUMORA II.
BAJOM HUMORA III.
BAJOM HUMORA IV.
BAJOM HUMORA V.
BAJOM HUMORA VI.

BAJOM HUMORA VII.

Írta: Major Tibor

Baleset

„Termesztett szőlőfajtáink legtöbbje az Eurázsiában őshonos Vitis vinifera fajhoz tartozik” Nos, mivel hogy őshonos, az emberiség a kezdetektől élvezheti gyümölcsét, és már a Noé előtti idők óta gondosan erjesztett és kezelt levét, a bort is. A bor mértékkel fogyasztva nagyon egészséges, kellemes ital, azonban az erjedés bizonyos stádiumában nem annyira kellemes.
Mifka! Ifol e muftot?
Nem ifok, mert bef…. baj lesz!
Ezt a mondókát mondogattuk szüret idején egymásnak pajtásaimmal, és mondogatta bizonyára Péterfai Jancsi barátom is. Már vagy harminc esztendeje itt hagyott minket, vidám lelke alighanem az égi szőlők alján elmélkedik jóízű földi italokról. Somogysárdi fiú volt. Sárdon sok szép lány volt, de Ő Bajomban találta meg a legszebbet, akit feleségül vitt falujába. Egy októberi napon Danuvia motorkerékpárját megnyergelve meglátogatta apósát, Sanyi bácsit. Megkóstolták a már forrásban levő mustot, aminek már volt egy kis ereje is. Hazafele nem mert a köves úton menni, hanem a földhídi mező útját választotta. Egyszer csak a hasában furcsa, élénk mozgás támadt. Érezte, hogy meg kell állnia, mert az erjedő must kiutat keres. Igen ám, de a kanász éppen akkor terelte vele szemben a disznókat, és azért mégsem mutathatja meg neki a meztelen valóságot! Amikor elkerülték egymást, Jancsi megállt a motorral, és az út menti bokrok közé húzódott. Amíg a nadrágszíjával bíbelődött, elszabadult a pokol, és csúnya sárgás folt keletkezett a férfialsó hátulján. Amikor végre sikerült megszabadulnia kínjaitól, elballagott a néhány méterre folydogáló Bóhási árokhoz lemosni a gyalázatot. A patak vizében kiöblítette megdicstelenült alsóját is. Egy madzaggal felkötötte a motorkerékpár csomagtartójára, és ahogy mesélte, hazáig majdnem meg is száradt.

Kommunikáció – régen

Akik még emlékeznek az 1985 előtti évekre, tudják, ki is volt a kisbíró. A községházán dolgozó hivatalsegédet titulálták így. Ő amolyan házi mindenes, kézbesítő, kertész, hírvivő, de egyben az ügyfeleket eligazító, a rendre is ügyelő sokoldalú munkatárs volt, a település megbecsült tagja. Nagybajomban az 1950-es évektől Pál Józsi bácsi, Varga János bácsi és Huszár Pista bácsi volt hosszabb ideig e pozícióban. Akit utoljára kisbírónak tisztelhettünk, az Varga Dezső volt, szimpatizánsai körében csak úgy emlegették, hogy „a kösségfő”. Ma a televízió, az internet a szórólapok világában könnyen juthatunk közérdekű információkhoz, a régi világban azonban ez másképp volt. Akkoriban az államigazgatás helyi szerve gondoskodott a lakosság tájékoztatásáról, túlnyomó részt a kisbíró segítségével. Ha szükségessé vált a tájékoztatás országos vagy helyi rendeletek, határozatok okán, akkor a kisbíró egy dobot akasztott a nyakába, és végigjárta a település utcáit. Körülbelül 300 méterenként megállt, és dobszóval jelezte, hogy fontos közlendője van. Az akkori szorgos világban minden épkézláb felnőtt a földeken vagy egyéb munkahelyen dolgozott, így csak az öregek és a gyerekek voltak otthon. Az ő feladatuk volt tájékoztatni a hazatérőket az aktuális teendőkről. Mindig bámulattal hallgattam a változó ütemű, egyre gyorsuló dobpergést, ami után a kisbíró komótosan elővett egy papírlapot, és pontról pontra hangosan felolvasta annak tartalmát az összegyűlteknek. A Nagybajomban bevált és gyakorolt sablonszöveg így kezdődött:
Közhírré tétetik!
Először!
A Községi Tanács értesíti a lakosságot, hogy folyó hó 12-én baromfioltás lesz.
Másodszor!
A Zöld Mező termelő Szövetkezetnél választó malacok eladók.
Harmadszor! …….stb.
Így értesültünk kutyaoltásról, tűzgyújtási tilalomról, eladó lakóházról, a szövőlepke elleni védekezési kötelezettségről, szavazásról, kötelező közmunkáról és még sok másról, sokszor tíznél is több pontban.
Böhönyéről származó nagyanyám –aki sok mindenről mesélt nekem – elmondott egy lány korában történt esetet. Egy írástudatlan embert vettek fel kisbírónak. A legelső alkalommal, amikor dobolni küldték, az ott megszokott formulával így kezdte a híradást:
Jár a levél, jár! Tekintetes Zóka Sámuel, Böhönye község bírája…… Nesze gyerek! Óvasd el!

Megoldás

Dr Kovács József évtizedek óta településünk állatorvosa. Amikor Nagybajomba költözött, még szinte minden család tartott disznót, baromfit, de nagyon sok tehén és ló is volt a faluban. Munkája zömét a termelő szövetkezet tehenészeti telepei és sertéshizlaldái adták, de ő gyógyította a magánszemélyek állatait a településen, sőt még a pusztákon is, komoly károktól mentve meg a gazdálkodókat. Egy állatorvosnak mindig sietős a dolga, mert száz felé hívják. Egyszer sietve bement a Tsz-irodába valamilyen kötelességének eleget tenni. A folyosón elébe állt egy fiatalasszony, akinek a férje is az irodában dolgozott. A férjnek nem volt komoly baja, talán valami kiütése lehetett. Doktor Úr! –kezdte –. Legyen szíves vizsgálja meg a férjemet, mert nem ér rá orvoshoz járni! Aranyoskám! – mondta megszokott nyájas modorában a doktor – Én állatorvos vagyok, nem értek ehhez. De doktor úr, maga mégis csak orvos! Az vagyok, de egészen más tudomány kell az emberi bajok kezeléséhez! A fiatalasszony azonban még egy próbát tett: De legalább nézze meg! A doktor – látva hogy nehezen szabadul – humorosra vette a hárítást ilyenformán: Rendben van, ha négykézlábra áll a férje, akkor megvizsgálom.

 
3 hozzászólás

Szerző: be 2014. május 27. hüvelyk Uncategorized

 

Címkék:

BAJOMI TÖRTÉNETEK XIII.

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. május 26.

Ma hetven éve – 1944. május 26-án – telepítették ki Nagybajomból a zsidókat!

A NAGYBAJOMI ZSIDÓSÁG TÖRTÉNETE

Írta: Pap Mária

1. A kezdetek

2. A nagybajomi zsidóság fénykora

3. A soá Nagybajomban

1938-tól az új törvények bevezetésével egyre rosszabbra fordult a zsidóság sorsa, megkezdődött a zsidók ellehetetlenítése, gazdasági tönkretétele, rengetegen maradtak munka nélkül. A 1938. évi XV. Törvénycikk hatása Somogy megyében nem igazán érződött. A két helyi napilap, a Somogyi Újság és az Új-Somogy meg sem említette a törvényt. Ennek ellenére nagy ritkán történtek megkülönböztetések, de ekkor ezek még nem váltak általánossá.

Az 1939. évi IV. számot viselő második zsidótörvény az elsőhöz hasonlóan érdektelen maradt a helyi napilapok számára.

Az 1941. augusztus 8-án megjelenő, úgynevezett fajvédelmi XV. Törvénycikk szintén hidegen hagyta a somogyi sajtót, csupán töredékesen számolt be a rendelet következményeiről. A harmadik zsidótörvény nevet viselő törvénycikk már nyíltan faji alapú volt, vagyis meghatározta, hogy ki tekintendő zsidónak és megtiltotta a zsidók és nem zsidók házasodását is. A törvénnyel azt sikerült elérni, hogy az ország többi részéhez hasonlóan Somogyban is megnőtt a névtelen feljelentések száma, amelyekben zsidók és nem zsidók nemi kapcsolatáról tettek „közérdekű bejelentést”.

Az 1941-ben tartott népszámlálás alapján a megye zsidósága a kereskedelem, a közlekedés és az ipar szempontjából jelentősebb településeken lakott. A járási székhelyeken kívül 20 főnél többen éltek: Ádándon, Babócsán, Balatonbogláron, Balatonlellén, Balatonszárszón, Balatonszemesen, Böhönyén, Fonyódon, Gamáson, Kadarkúton, Kaposmérőn, Karádon, Kéthelyen, Nagybajomban (72), Nagybarényben, Nemesdéden, Nemesviden, Pusztakovácsiban, Segesden, Somogyszilban és Somogyváron. Ez a koncentráltság tette lehetővé a zsidók sorozatos ellenőrzését és zaklatását.

1941-ben a fiatal férfiakat behívták munkaszolgálatra. A MUSZ-osok „kiképzése” Mohácson folyt, amelynek lényege a testi-lelki gyötrés volt. Többségük a keleti fronton szolgált: a kivezényelt 630 munkaszolgálatosból 1943 tavaszán talán 12-en tértek vissza.

A zsidóság jogfosztottságának következő lépéseként az 1942. évi VIII. törvénycikk az eddig bevettnek számító zsidó vallást elismert vallássá minősítette vissza. Szintén ebben az évben fogadták el XV. Törvénycikket, amely a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanbirtoklásának tilalmát tartalmazta. Sokan önként jelentkeztek az egyes zsidó birtokokra. „A jelentkezők kivétel nélkül őskeresztény, nemzethű, esetleg még frontharcos múltat is felmutatni tudó személyek voltak, legalábbis saját bevallásuk szerint.”

1944. április 4-én jelent meg a belügyminiszter azon titkos rendelete (6136/1944. VII. t. c.), amely négy napot adott a zsidó közösségi szervezeteknek, hogy az „összes zsidó személyekről, családtagjaikkal együtt egy névjegyzéket állítsanak össze négy példányban lakhelyük és lakásuk feltüntetésével”, ezzel mintegy előkészítve az elhurcolást, illetve a gettósítást. 1944 tavaszán 4753 zsidó élt a megyében. Ez a hadműveleti területekre vonatkozott, de ezt az elvet veszik át másutt is, illetve mindenhol névjegyzéket kellett készíteni.

A Kiürítési Kormánybiztosság 349. számú rendeletére április 8-án indult meg a zsidók internálása: „ki kell lakoltatni, őrizetbe kell venni őket és az illetékes állandó rendőrhatóságnak kell átadni”.

1944 tavaszán a gépjárműveket, motorbicikliket és kerékpárokat elvették a zsidó tulajdonosoktól, amelyekre több nem zsidó is igényt tartott, elsősorban csendőrök és postások. A zsidóknak ingóságaik után ingatlanjaikról is le kellett mondaniuk. Somogyban már a gettósítás előtt is foglaltak le zsidó tulajdonban lévő lakásokat, bár ekkor még csak német csapatok és parancsnokaik költözhettek ezekbe.

Hivatalos rendelet csak április 28-án jelent meg a gettósításról 1610 M. E. /1944. szám alatt, amely utólag szentesítette a már korábban megindult folyamatot. „Mivel a zsidók megbízhatatlan, kommunista-gyanús, elemeknek minősültek, a hadműveleti területekről már korábban megkezdődött kitelepítésük.”

Somogy megyében két gyűjtőtábort állítottak fel. Az alispán a Tabi, a Lengyeltóti és a Marcali járás zsidói számára Tabot, míg a többi járásban élőknek Kaposvárt jelölte ki lakóhelyül.
Egy május 12-én megjelent polgármesteri rendelet írta elő a kaposvári gettó pontos helyét.

A megyeszékhely gyűjtőtáborában lévő zsidók számáról nem maradtak fenn pontos közigazgatási adatok. A zsidók május 22. hétfő délutánig kötelesek voltak elfoglalni a számukra kijelölt lakásokat. Ezen a napon már 1819-en laktak a kaposvári gyűjtőtáborban, ekkorra azonban még nem érkeztek meg a vidékiek a városba, így a határidőt három nappal meghosszabbították.

Az utolsó, 1944-es magyarországi zsidó hitközségek összeírásában a nagybajomi anyahitközség is szerepel. A hitközség szervezetét tekintve „status quo ante”, lélekszáma 84 fő, közülük 32-en adóztak. A hitközség elnöke Rosenberg László, az alelnöki posztot Friedmann Géza töltötte be. Anyakönyvvezető és rabbi nem működött a közösségben, kántort, templomszolgát és jegyzőt viszont alkalmaztak. A hitközség három bérházzal és egy templommal rendelkezett, tiszta vagyonnal azonban nem tudott elszámolni.

Nagybajom zsidóságát, kb. 90 főt 1944. május 26-án költöztették be a kaposvári gettóba. 1944. május 28-ra az összes városi és vidéki zsidó megérkezett a gyűjtőtáborba, ahol így az akár 5200 zsidót zsúfolták össze. A gettó belső rendjére egy 60 fős „zsidó rendőrség” felügyelt.

Június 2-án azokat a házakat, amelyeket zsidók laktak, sárga táblákon fekete „Zsidó ház” felirattal és hatágú sárga csillaggal jelölték meg.

A megyeszékhely gettójának a kiürítési parancs vetett véget. Július elején a város szélén álló tüzérlaktanyába költöztették a gyűjtőtábor lakóit, amelyhez a kiépített vasútvonal vezetett. Itt használaton kívüli marhavagonokba terelték a somogyi zsidókat, ahonnan valamennyiüket Auschwitzba deportálták. A deportálás előtt szakszerű motozást hajtottak végre a nőkön, életkorra való tekintet nélkül.

A deportálás július 4-én két ütemben zajlott le. Az első transzportban 3050, a másodikban 2066 embert deportáltak. A vonat útközben két helyen állt meg. Először a Keleti pályaudvaron, ahol lecsatolták a vonat utolsó kocsiját, amelyben feltehetően a saját szabadságukat megváltani tudó gazdag zsidók kaptak helyet. Húsz ilyen, főként kaposvári polgár útja ért véget ekkor, akik Budapesten vészelték át a háború viszontagságait.

A második megálló Kassa volt, a hol az SS átvette a felügyeletet a csendőrségtől. Innen két nap múlva érkeztek meg az auschwitzi koncentrációs táborba, ahonnan csak nagyon kevesen kerültek ki élve.

A nagybajomi zsidók közül a deportálást 9-en, a munkaszolgálatot 6-an élték túl. A nagybajomi izraelita hitközséget a világháború lezárulása után nem tudták újjászervezni, 1947-ben hivatalosan is megszűnt. A romos zsinagógát lebontották, a telket eladták.

Az 1941-1949-es népszámlálási adatok
Nagybajom

1941: zsidók száma:  72;  zsidónak minősített nem izraelita vallású: 20
1944: zsidók száma:  84
1949: zsidók száma   18;  felekezeten kívüli: 3

A gettósítás után az elhagyottnak minősített zsidó lakások közül elsőként ismételten a megszálló német szervek válogathattak. Magyar személyek, szervezetek csak mindezek után igényelhettek zsidó ingatlant. Az igénylők többsége a helyi közéletből ismert személyiség volt, de szép számmal jelentkeztek az egykori szomszédok is. A nyár folyamán a kibombázottak, illetve a Dél-Erdélyből és a Horvátországból menekültek is megjelentek a lakáskérelmezők között.

A rengeteg igénylés rövidesen káoszt idézett elő a megyében, amelynek megoldására az alispán június 8-án körlevélben szabályozta a zsidó lakások igénybevételének módját. „Meg kell értetni a közönséggel, hogy a zsidó vagyon nem zsákmány, hanem államvagyon, tehát ellenszolgáltatás nélkül való használata, vagy szándékos rongálása nemcsak elítélendő, de büntetendő cselekmény is. Azért annak, aki zsidó lakást bérelni akar, a megfelelő árat, melyet a hatóság fog az eddig bérben nem lévő lakások után megállapítani – meg kell fizetnie. Figyelmeztetni kell tehát minden igénylőt, hogy olyan lakások bérlését igényelje, mely fizetőképességének, foglalkozásának és társadalmi állásának megfelel.”

A zsidó kézen lévő mezőgazdasági- és erdőterületekre is számos igénylő pályázott. Az alispán gondnokokat jelölt ki a birtokokra, az állami érdekek védelmének biztosítására. A zsidó vagyont 1944 nyara folyamán árjásították.

Összességében elmondható, hogy az egykor virágzó izraelita közösségből mára nem maradt semmi, mindössze az elhanyagolt zsidó temető árulkodik a településen való egykori jelenlétükről. Bátran kijelenthetjük, hogy a zsidók fontos gazdasági és kulturális szerepet töltöttek be a település történetében. Sajnálatos, hogy a nagybajomi zsidó közösség sorsára nézve – sok más Magyarországon megalakult izraelita közösséghez hasonlóan – végzetes csapást mért a második világháború. Az áldozatok névsorát a település főterén felállított emlékmű külön kiemeli.

Pap Mária

Bibliográfia

  1. ANDRÁSSY Antal, Zsidóüldözés Somogyban (1944. március-július) = Zsidósors délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, SML, 1994.
  2. BALLÉR Jánosné – MARICS Csaba, Egy nagybajomi utca története. A kereskedők utcája a századelőtől napjainkig, Nagybajom, 2006.
  3. BŐSZE Sándor, A szabadságharc és a kiegyezés között = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
  4. GŐZSY Zoltán, A zsidóság Somogy megyei megtelepedésétől 1815-ig = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
  5. GRÜNVALD Fülöp – SCHEIBER Sándor, Adalékok a magyar zsidóság településtörténetéhez a XVIII. század első felében=Magyar-zsidó oklevéltár VII. kötet, szerk. GRÜNVALD Fülöp és SCHEIBER Sándor, Bp., 1963.
  6. GYENESEI József, Híres somogyi zsidók – rövid életrajzgyűjtemény = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
  7. GYERGYAI Albert, Anyám meg a falum, Bp., Szépirodalmi, 1972.
  8. KANYAR József, Harminc nemzedék vallomása Somogyról: történelmi olvasókönyv. Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 1989.
  9. KOVÁCS Tamás, A II. világháború éveiben (1940-1944) = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
  10. KOVÁCS Tamás, Zsidóság Somogy megyében 1686-1938 = Európa és a magyarság a 18-20. században, Történelem Doktori Téma, Pécs, Pécsi Tudományegyetem, 2004.
  11. KOVÁCS Tamás, A kaposvári gettó története, szakdolgozat, Pécs, JPTE, 2002.
  12. MIKÓCZI Alajos – SOLYMOSI László, Nagybajom története, Kaposvár, A Nagybajom Nagyközségi Közös Tanács Végrehajtó Bizottsága, 1979.
  13. NAGY Pál, Somogy megye zsidósága Mária Terézia korában = Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 1994.
  14. POLGÁR Tamás, A somogyi zsidóság és a megyei közigazgatás = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
  15. RÉCSEI Balázs, A Somogy megyei zsidó hitközségek dualizmus kori történetéből = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
  16. SZILI Ferenc, A zsidók kereskedelmi tevékenysége Somogyban a kései feudalizmus időszakában = Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, SML, 1994.
  17. TÓTH Péter, Somogy vármegye leírása 1812-ből = KANYAR József, Somogy megye múltjáról, i. m.
  18. Somogy Megyei Levéltár iratai
  19. Horváth Éva visszaemlékezései
 
Hozzászólás

Szerző: be 2014. május 26. hüvelyk Uncategorized

 

Címkék:

BAJOMI TÖRTÉNETEK XII.

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. május 13.

A NAGYBAJOMI ZSIDÓSÁG TÖRTÉNETE

Írta: Pap Mária

1. A kezdetek

2. A nagybajomi zsidóság fénykora

A bajomi zsidók létszámának növekedésével nyilvánvalóvá vált, hogy egyre inkább bekapcsolódtak a település életébe is. A Somogy című folyóirat egy 1868-as hírében arról számol be, hogy a nagybajomi izraeliták megünnepelték polgári egyenjogúságukat. Az ünnepélyen beszédet mondott a kaposvári és a marcali rabbi is. A rendezvényen fellépett a kaposvári izraelita kórus. 1870-ben 396 izraelita lakossal bírt az 1859 óta városi rangra lépett Nagybajom. Ugyancsak a Somogy tájékoztat az emancipáció egy évvel későbbi eredményéről, amely szerint Nagybajomban az izraelita Braun Józsefet választották városbíróvá. 1881-ben Bőhm Ignácot a hitközség elnökévé, Menczer Lipótot helyettes elnökké választották. 1881-ben ismét Schlesinger Ignácot tették meg jegyzővé és anyakönyvvezetővé.

Az 1861-ben létrehozott zsidó népiskola a 19. század végére egyre nagyobb tanulólétszámmal és kiemelkedő eredményekkel működött. A négyosztályossá bővülő iskola nem sokkal indulása után átalakult ötosztályos elemi iskolává, majd 1885-ben nyílt meg a hatodik osztály. A korábbi tanító halála után Schlesinger Ignácot hívták meg Keszthelyről a tanítói állás betöltésére, aki egyébként komplett könyvtárral érkezett és mindentudó hírében állt. Nem csupán nagybajomiak tanultak Schlesinger Ignác néptanító kezei alatt: Csökölyből, Kiskorpádról, Lengyeltótiból, Marcaliból, Nagyatádról és Sárdról is érkeztek növendékek. A keresztények egy része is szívesen taníttatta Gyergyai édesapjával a gyermekét: a helyi és a környéken élő tehetősebb földbirtokosok gyermekei az iskola tanítójának magántanulói voltak.
1890-re a nagybajomi zsidók száma 352-re változott. A zsidók létszámának csökkenésével magyarázható, hogy egyre inkább kérdésessé vált az iskola sorsa: először csökkentették a vezető tanár és a második számú tanító fizetését, majd 1910 körül búcsúzniuk kellett a másodtanítótól. Ekkoriban már csak 206 izraelita lakta a települést. Az 1920-as években megvonták a támogatást a zsidó iskolától, így az 1921-ben kénytelen volt bezárni kapuit.

A Nagybajomban letelepült zsidók bérelték a falubeli boltokat, kocsmákat, vendégfogadókat és a mészárszéket, amelyekhez a helyet biztosító árendás házak a mai Kossuth utca elődjén sorakoztak.

A bajomi zsidók között jelentős vagyoni különbségek alakultak ki. A nagy forgalmú kereskedők, kocsmák, mészárszékek bérlői, valamint a segéddel dolgozó iparosok helyzete nagymértékben elütött az összeírások szerint mások segítségére szoruló szegényekétől.

A felvásárlók és haszonbérlők között kiemelkedő szerepet játszott a helyi zsidóság. A Bőhm család – miután megvásárolta a Festetics családtól Setét-kerék- és Sápa-pusztát – a környék egyik leggazdagabb és legnagyobb birtokosa lett. A századfordulón Bőhm Ignác és Bőhm Nátán birtokukat jelentős mértékben meghaladó terület haszonbérlője is volt. Saját és bérelt birtokuk összesen meghaladta a 4500 katasztrális holdat.
Kohn Gusztáv is nagy haszonbérlet felett rendelkezett, ugyanis Festetics Pál 1719 holdas földjét bérelte.
A századforduló jelentős nagybajomi földbirtokosai: Bőhm Ignác és Nátán, Igmándy Aladár, Nagy György, Pataky Vince, Sárközy Imre és Jenő, Sommsich Andor, valamint Udvardy Dávid.

1872-ben adták ki a céheket eltörlő ipartörvényt, amely az iparosok érdekeit és az iparosok, segédek, tanoncok viszonyának rendezését tartotta szem előtt. Ennek eleget téve ipartestületek felállítását írta elő. A nagybajomi iparosok a törvényi előírásokat kielégítve létrehozták a valamennyi iparágat felölelő helyi ipartestületüket.
1880-ban üzemelni kezdett a község harmadik gőzmalma is, amelyet Krausz Albert és családja birtokolt.
1885-ben az eredetileg kisbajomi származású Schüttler Jakab gabona- és terménykereskedő céget hozott létre. Külföldre is nagy tételben szállított terményeket.
Az 1889-es alapítású Steiner Ignác és Fia cég bőr-, cipőkellék-, vas- és festékáru eladásával foglalkozott. Nagyobb tétel vásárlása esetén kedvezményt adott az árakból.

A négy országos és az 52 csütörtöki napon megtartott hetivásáron nyílt lehetősége a kereskedőknek ipari termékeik és mezőgazdasági terményeik értékesítésére. A nagybajomi vásárok igen népszerűek voltak, érkeztek árusok Bécsből és Grazból is.

Hátrányosan érintette a bajomi eladók forgalmát, hogy elkerülte a vasút a települést. A közlekedési viszonyok miatt 1870-től fokozatosan csökkent a zsidóság és a kereskedők száma, míg az iparosok száma emelkedett.

A gazdasági élet fellendítésére egymás után alakultak a pénzintézetek. Az 1870 előtt létrejött Nagybajomi Segélyegylet Szövetkezet beruházásokhoz nyújtott hitelt a tagoknak. 1894-ben a helybeli és a környéken élő földbirtokosok és gazdag kereskedők jóvoltából megalakult a Somogynagybajomi Takarékpénztár Részvénytárság. Elnökei: Bőhm Nátán és Sommsich Miklós voltak. A Bőhm-féle Kossuth utca 4. szám alatti épületben helyet kapó társaság jelzálogfedezet vagy kezesek állítása mellett 8-14%-os kamatra adott kölcsönt, a betétek után pedig 4-6%-os kamatot fizetett.
A századforduló táján a községben több téglaelőállító üzem is működött. Homokon termelt a Krausz-féle gyár, amelynek tégláiból épült a községháza. Bőhm Ignácnak Sápa-pusztán volt kisebb téglaégetője.

Zsidó személyekhez kapcsolódnak a faluban elsőként megjelenő közlekedési eszközök is. Kerékpárt Nagybajomba elsőként Steiner Gyula vaskereskedő hozatott az 1910-es években. Az első személygépkocsi, egy stájer gyártmányú, piros bőrüléses autó 1920-ban Bőhm István felesége, Májerhoffer Lili tulajdonába került. Ugyanebben az évben hozatta a faluba az első tehergépkocsit Schüttler Jakab terménykereskedő.

A 35 somogyi települést érintő 1883-as tiszaeszlári ügy hatására statáriumot hirdettek ki a megyében, amelyet a közbiztonsági állapotokkal indokoltak. Súlyos atrocitásokra került sor több Somogy megyei településen: Barcson, Babócsán, Berzencén, Csurgón, Kaposváron, Marcaliban, Nemesviden, Nagyatádon, Nagybajomban, Szigetváron és Vízváron.
A kaposvári járásban a megyeszékhely mellett Nagybajom volt még izgatások helyszíne. Ebből kifolyólag a község elöljárósága katonai segítséget is kért. A városban a szolgabíró is megjelent és kérte a képviselőtestületet, hogy jegyzőkönyvileg kötelezze magát a rendfenntartásban való részvételre. Miután ezt akkor ott megtagadták, a szolgabíró arról tájékoztatta a falu vezetőségét, hogy ha katonai erő bevetésére lesz szükség, akkor a honvédség eltartása a helyi költségvetést fogja terhelni. Pár nappal később a községi bíró vezetésével tartott népgyűlésen a község lakói vállalták a feladatot, valamint egy 12 fős bizottság felállításáról is döntöttek. A kivezényelt huszároknak köszönhetően nem történt komolyabb rendzavarás Nagybajomban.

Az első világháborúban 18 nagybajomi zsidó vett részt, közülük 8-an estek el. A világháború után sem állt helyre a rend: a fehérterror időszakában kemény antiszemitizmus ütötte fel fejét, de az atrocitások büntetlenek maradtak. December elején a frontról hazatért katonák a nagy nyomor közepette üzentek a kaposvári kereskedőknek, hogy szállítsák le az áraikat, különben fosztogatni kezdenek. Kérésük süket fülekre talált, így nekiestek a megyeszékhelynek: megszállták a belvárost, fosztogattak, gyújtogattak. A Budapestről érkező felmentő seregnek sikerült őket kizavarni a városból. A kiüldözött embersereg Nagybajom felé vette az irányt, ahol valaki kiadta a jelszót: Üssük a zsidókat! Ők az okai a nagy drágaságnak! Szédült fosztogatás kezdődött a faluban. Kirabolták a Mautner-féle boltot, alkonyatkor feldúlták Armuth Sándor boltját, este pedig Broth Sámuelnél törtek-zúztak és fosztogattak.

1920 őszén vezették be a Nagyatádi-féle földreformot, amelynek eredményeképp Nagybajomban 451 igénylő kapott földet és 168 család jutott házhelyhez. A földosztás által teljesen felborultak a birtokviszonyok, megváltoztak a társadalmi rétegek közti határok.
Az iparban dolgozók száma a századfordulóhoz képest nagyjából 25%-kal emelkedett. Az iparosok közül a legtöbb cipész, csizmadia, szabó, kőműves, asztalos, ács, mészáros, borbély, kovács, géplakatos, bognár vagy szíjgyártó szakmában dolgozott. Mellettük órás, fényképész, kelmefestő, mézeskalácsos, bádogos, kéményseprő, pék, kádár, kefekötő és kötélgyártó is élt a faluban.

1925-ben már alig érte el a Nagybajomban élő izraeliták száma a 125-öt. Négy évvel később, 1929-ben már csak 110 tagja van a hitközségnek, amelyet 40 család alkotott. A hitközség elnöki posztját Bőhm Ernő töltötte be, Varga Samu volt az alelnök, Friedmann Géza a pénztárnoki, Rosenberg Izidor a szent egyleti pénztárnoki, Zala Mór pedig a jegyzői teendőket látta el. Rabbija évek óta nincs a közösségnek. A kántor Ehrenkreis Simon volt. Adót mindössze 34-en fizettek. Foglalkozás szerint egy szintén 1929-es összeírás alapján 2 nagykereskedő, 3 gazdálkodó, 1 katona, 10 kereskedő, 1 ügyvéd, 1 köztisztviselő, 4 munkás, 5 nagyiparos, 3 orvos, 6 iparos, 2 magánzó, 1 egyéb foglalkozású izraelita élt a nagyközségben.

Nagybajom kereskedelmi életére a gazdasági válság és a rossz vasúti közlekedés is rányomta a bélyegét. A kereskedők száma a századfordulóhoz képest szinte stagnált.
A korábbi nagyobb kereskedők közül két zsidó tulajdonú cég, Steiner Gyula vaskereskedő és Schüttler Sándor gabona- és terménykereskedő bonyolított le nagy forgalmat. A céget még Schüttler Jakab alapította 1885-ben, amelyet 1930-ban fia, Sándor igazgatott. Rajtuk kívül 1932-ben 13 fűszer- és vegyeskereskedő, 2-2 kocsmáros és vendéglős, 2-2 bor- és üvegkereskedő, 1-1 gép-, rádió-, divat- és rövidáru-kereskedő dolgozott a nagyközségben. Somogy vármegye és Kaposvár megyei város az 1932. évre szóló általános ismertetőjében 112 főben jelöli meg a nagybajomi izraeliták létszámát.

A zsidóság számának jelentős csökkenése is mutatja kereskedelmi élet pangását. A harmincas évek végén bevezetésre került zsidóellenes törvények is közreműködtek a helybeli izraeliták elköltözéséhez. Akik maradtak, azokkal a deportálások számoltak le, hiszen 1944 tavaszán a nagybajomi zsidókat is összegyűjtötték és a kaposvári gettóba szállították.

Az utolsó rész közlésére május 26-án kerül sor .

 
1 hozzászólás

Szerző: be 2014. május 13. hüvelyk Uncategorized

 

Címkék:

BAJOMI TÖRTÉNETEK XI.

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. május 1.

Nagybajom arculata az elmúlt tíz év során sokat változott. Városiasabbá vált. A városi arculat kialakításában az alapot azonban azok a polgári jellegű épületek adják, melyek jelentős részét a Fő utcában és a Kossuth Lajos utcában a zsidó lakosság építtetett. Ezek egy része megújulva adja a település mostani városi hangulatát is.
Nagybajom sokat veszített zsidó lakossága elvesztésével. Az Ő emléküket idézze a következő írás.
(Tudományos igényességgel „A nagybajomi zsidóság történeté”-t szakdolgozatában – Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola, Szombathely, 2009 – a kutasi Pap Mária dolgozta fel , aki jelenleg a kaposvári Noszlopy Gáspár Közgazdasági Szakközépiskola tanára.
A Nagybajom Figyelő olvasói számára ő foglalta össze három fejezetben a nagybajomi zsidóság történetét.)

 

A NAGYBAJOMI ZSIDÓSÁG TÖRTÉNETE

Írta: Pap Mária

Somogy vármegyében a 19. század közepén szinte minden településen éltek zsidók. Egyes helységek felemelkedésével demográfiai változások figyelhetők meg: a nagyobb kereskedelmi központokban egyre többen, míg a kisebb falvakban egyre kevesebben maradtak vagy telepedtek meg. A második világháború szörnyűségeit, a soát azonban kevesen élték túl mind a nagy létszámú centrumokban, mind a kisfalvakban.

1. A kezdetek

A Somogy megyei zsidóság történetét a 18. század kezdetéig homály fedi, az 1700-as évek elején készült összeírásokban is csak elvétve szerepel egy-egy somogyi izraelita. Ez azzal magyarázható, hogy bár Magyarország területére négy bevándorlási hullámban érkeztek „Mózes hívei”, somogyi zsidóságról csak a negyedik szakasszal kapcsolatban beszélhetünk, amely a török kiűzésével párhuzamosan, az ország újbóli benépesítésével kezdődött meg.
Nagymértékben hozzájárultak a kései megjelenésükhöz a gazdasági tényezők: Somogy megye távol esett azoktól a kiemelkedő kereskedelmi útvonalaktól, amelyek mentén a század elején megjelenő zsidóság letelepedett, ebből kifolyólag nem voltak olyan piaci központok, amelyek biztosíthatták volna a megélhetést és a vagyonszerzést.

A szomszédos területekről, elsősorban a Vas megyei Rohoncról érkező, különféle árucikkeket behozó és azokkal házaló zsidók 1725-től telepedtek meg Somogyban. Viszonylag nehezen szánták rá magukat arra, hogy székhelyüket más településre tegyék át. Rohonc a 19. század elejéig négy dunántúli vármegye, Vas, Zala, Somogy és Tolna zsidóközösségei központjának számított.

A letelepült somogyi zsidók rövidesen bekapcsolódtak a gazdasági életbe. Többnyire földesúri kocsmák, boltok, vendégfogadók, mészárszékek árendásai, azaz bérlői lettek, emellett kereskedtek és valamilyen iparűzésbe fogtak. Egy 1746-ban készült összeírás szerint már 38 somogyi községben említettek hospitesként zsidó családfőket, akiknek száma elérte a 60-at. Ekkoriban még többnyire elszórtan telepedtek meg: ketten-ketten laktak Babócsán, Berzencén, Endréden, Kéren, Kéthelyen, Kőröshegyen, Kötcsén, Lellén, Marcaliban, Mernyén, Nagybajomban, Szóládon, Tabon, Tapsonyban és Torvajon.
Ezen összeírás alapján elmondható, hogy a zsidóság betelepülése Nagybajomba a 18. század derekán kezdődött meg. Az első beköltözők Lébely Mihály és Jakub Mózes voltak.

1749-ben már 75 zsidó család lakott a vármegyében, közülük még mindig többen kötődtek Rohonchoz. Ebben az évben az ottani hitközség kimutatása alapján Somogy megyében 14 rohonci család kereste kenyerét, akik Csurgón, Nagybajomban, Marcaliban, Segesden, Babócsán, Igalon, Igal mellett, Büssün és Toponáron éltek, és volt még 3 zsidó, akik hol Somogyban, hol Zalában tevékenykedtek.
Az 1761-es adatok szerint 4 zsidó élt Nagybajomban.

Pár évvel később, 1767-ben már 516 somogyi adófizető zsidóról számolt be a vármegye Mária Terézia 1767. május 16-án kiadott, a türelmi adó megállapítására szolgáló rendelete. Az összeírás kilenc településen jelzett 2, két helységben, Marcaliban és Nagybajomban 3, és csak Szilben 4 családfőt, de valószínűleg ennél a számnál nagyobb volt a létszámuk.

A 18. század második felétől Somogyban is megfigyelhető a zsidóság lakóhely szempontjából bekövetkező elkülönülése az adott település társadalmától, mivel közösségeik elsősorban az árendás házak körül szerveződtek. Szépen kimutatható ez a jelenség Nagybajomban is, ugyanis az itteni, többnyire iparral és kereskedéssel foglalkozó zsidók a 18-19. század fordulóján a katolikus és a református templomot összekötő utcában, a mai Kossuth Lajos utcában kezdtek el tömörülni, amiről az utca századfordulón épült erősebb, magasabb, főként üzlethelyiségeknek kialakított, kirakatos házai is tanúskodnak.

A 18. század végére a demográfiai változásoknak köszönhetően szükségessé vált a somogyi zsidóság közösségformálásának részletesebb szabályozása. A megyei zsidóság vezetőinek feladata volt az adók beszedése és adminisztrálása, valamint gondoskodniuk kellett az özvegyekről és az árvákról.
A zsidók létszámának gyarapodásával megkezdődött a helyi közösségek kifejlődése is. A források alapján a 18. században még csak csíráiban bontakoztak ki Somogyban a zsidóság szervezett igazgatású közösségei. A 18. században még csak elvétve találkozunk a közösségek bíróival. A bajomi zsidók különálló közösségének alapítóit és első elöljáróit név szerint is ismerjük: Lang József, Braun Leó, Krausz Ábrahám és Steiner Ignác kereskedők.

A 18. század végére a somogyi zsidóságnak Szigetvár, Tab, Toponár, Marcali, Szil és Nagybajom volt a központja, vagyis a község már a hat legnagyobb zsidóközösség közé tartozott. Nagybajomban 1800-ban már 25 családfőt írtak össze, így összesen 62 zsidó lakosa volt a községnek.

Az 1815. évben hozzávetőlegesen 2639 zsidó élt a megyében, közülük 30 család, együttesen 148 személy Nagybajomban.

Az izraelita közösség gyors ütemű létszámnövekedésének köszönhetően már 1820 körül a bajomi zsidók és Széchenyi gróf adományából felépült a zsidó mester, a kántor háza telkén a falu zsinagógája. Minden valószínűség szerint az épület 1864-re leégett, mivel az izraelita hitközség elöljárói ebben az évben lépéseket tettek a templom „felépítésére”. 1878-ban sikerült újjáépíteniük az imaházat, de mikvével szinte biztosan nem rendelkezett a bajomi zsidóság.

A 19. század elejétől a zsidó közösség élén az öregbíró állt, akit munkájában a zsidó kisbíró segített. Az öregbírói tisztséget 1846-ban Menczer Jakab, a kisbíróit pedig Lang József töltötte be.
A somogyi zsidóság tisztviselőit azért is nehéz megnevezni, mert a vármegyei hivatalnokok nem tudták egyértelműen meghatározni őket és nem egy esetben a világi közigazgatás fogalmait alkalmazták a zsidó tisztségekre.

A 19. századtól Somogyban zsidó anyakönyvi kerületek működtek Kaposvár, Marcali, Nagyatád, Szigetvár, Lengyeltóti, Csurgó, Tab, Ádánd, Szil és Nagybajom székhellyel, ahol a megbízott anyakönyvvezetőknek is végre kellett hajtaniuk az anyakönyvek vezetésére vonatkozó előírásokat. 1850 körül ideiglenesen rabbi is működött a településen.

A bajomi zsidóság létszáma 1828-ra elérte az összlakosság 6%-át (3080 lakó közül 193 fő), és néhány évtizeden keresztül az össznépesség növekedésével együtt haladva ezen a szinten tudott maradni.

Az 1841. évi eredmények szerint a zsidó népesség 33%-a öt településen lakott: Tabon, Szigetváron, Szilben, Nagybajomban és Toponáron.

1844-re a megyében élő 5580 zsidó közül 49 családfő nevét ismerjük és összesen 219 zsidó személyt írtak össze a 3183 lakosú Nagybajomban.

1851-ben háromszázat meghaladó népességet jegyeztek fel Szigetváron (385) és Kaposváron (379), Nagybajomban 291, Nagyatádon pedig 231 zsidóról számolnak be az összeírások. Nagybajomban, ha a zsidók arányát vizsgáljuk, az összlakosság 10,1%-át alkották a zsidók.

A nagybajomi zsidóság 1856-ig a kaposvári izraelita hitközséghez tartozott, addig a megyeszékhelyen történt az anyakönyvezés is. Nem egyszer hanyagul vezették ezeket az okiratokat, Nagybajom esetében viszont a különválás után Schlesinger Ignácnak, a zsidó iskola tanítójának és megbízott anyakönyvvezetőnek köszönhetően a máig fennmaradt anyakönyvek pontosak és hiánytalanok. Nagybajom anyakönyvi területéhez tartozott Bodrog, Csombárd, Kisasszond, Kiskorpád, Mezőcsokonya, Somogysárd, Újvárfalva és Vrácsik.

Az 1858-as adatokat vizsgálva megállapítható, hogy bár az 1851-es népszámlálási adatokhoz képest emelkedést mutat a nagybajomi zsidóság lélekszáma, a hét évvel korábbi feljegyzésekhez viszonyítva visszaesett a zsidóság aránya, mindössze 8,4%-ról beszélhetünk, vagyis a mezőváros kiszorult az első tíz helyről. A változásoknak több oka is volt: a belső migráció kiszámíthatatlan folyamata, a természetes szaporodás, az egyes települések gazdasági szerepének átalakulása, az infrastruktúra.

Folytatás következik

2. A nagybajomi zsidóság fénykora

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2014. május 1. hüvelyk Uncategorized

 

Címkék:

BAJOMI TÖRTÉNETEK X.

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. április 7.

Számomra ezt a könyvet majdnem ötven évvel ezelőtt 1965 őszén – Pécsen a Tanárképző Főiskolán – Gergely tanár úr nyitotta ki.

Volt annyira bölcs, hogy tudja, aki 12 évi tanulás után nem tud helyesen írni, az az életé végéig képtelen lesz erre. Így hát  a húsz – harminc matematika szakos hallgatónak, kedves professzora Gyergyai Albert  – akkor még kéziratban létező – könyvét olvasta abban a rendelkezésére álló heti 3/4 órában, mely a nyelvhelyességre jutott. Mi pedig alig vártuk azt a heti háromnegyed órát.

Ezt a könyvet minden bajominak olvasnia kell! Árad belőle a szeretet.
KLIKKELJENEK a borítóra, akkor olvashatják e könyv első három részét

Kiss Zoltán

Gyergyai Albert. Anyám meg a falum

GYERGYAI ALBERT

 
Hozzászólás

Szerző: be 2014. április 7. hüvelyk Uncategorized

 

Címkék:

BAJOMI TÖRTÉNETEK IX. – Rólunk

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. április 6.

Takáts Gyula (1911-2008)

Takáts Gyula
(1911-2008)

 

Amikor ezt a fő címet adtam – a történek gyűjtése során –  nem törekedtem teljességre. Jól tudom, hogy még az interneten is sok írás található, mely ezt a címet viselhetné.
Ezek közé tartozik a somogyi Takáts Gyula Kossuth-díjas költő 1962-ban írt és először 1993-ban megjelent tanulmánya.

 

 

 EGY KERTRE EMLÉKEZVE
(Művek és mesterek között)

Írta: Takács Gyula

Csokonai Somogyban
(Tanulmány)

3. A Bajomi Helikon

Így fordult Szokolayval együtt Nagybajom felé. Itt élt Pálóczi Horváth Ádám és Sárközy István (1759–1845). A két kisded Sárközy-kastély körül nézzük csak meg, Nagybajomban milyen élet alakult ki?
Pálóczi Horváth Ádámmal Csokonai már korábban költői verses levelet váltott. Mi sem természetesebb, hogy személyesen is felkereste. Benne nemcsak a magyar felvilágosodás, hanem a népies magyar verselés harcosát és egyben a sokoldalú emberi életideált is látta. Pálóczi Horváth Ádám akkor már megírta a Hunyadiász néven emlegetett hőskölteményét. Nevét és szerepét különösen a Dunántúlon becsülték sokra. A népdalgyűjtés lelkes elindítója volt. Mint ember, igen sokoldalú és nagytudású: jogász, gazda, teológus, mérnök, csillagász és költő. Kondor József Csurgón 1897-ben megjelent tanulmányában említi, hogy Pálóczi nemcsak somogyi népdalokra, hanem azoknak dallamára is megtanította a rossz hangú, de kitűnően spinétező költőt.
Csokonai ezek után nem csoda, hogy tanítómesterének vallotta a névnapjára írt köszöntő versében.

Te vagy első ember köztünk és Ádámja magának,
A kies magyar Helicon szűk Paradicsomának…

Pálóczi felesége Sárközy Jusztina volt. Unokahúga Sárközy Istvánnak, akit „ezüsthajú öregnek – Somogy tolmácsának” nevezett egy ismeretlen költő Somssich Pongrácot köszöntő versében 1832-ben. Kazinczyval, Berzsenyivel levelezett, és így természetesen nagy vendégszeretettel fogadta Csokonait, aki Hedrehelyről hamarosan bajomi házába költözött, ahol már az említett megszakításokkal, majd egy esztendeig, és később is az 1799. év nyári iskolai szünetében is lakott. Így alakult aztán ki – ha szabad így elkeresztelnem – a keszthelyit megelőző „Bajomi Helikon” .
Meghitt és különös irodalmi kör volt ez. Természetben élő, jóétvágyú és művelt társaság, melyhez hasonlót ilyen triumvirátussal, azt hiszem, e századból keveset tud irodalomtörténetünk felmutatni. Pálóczi, de különösen Sárközy István „múzeuma”, ahogy az egykori levelek említik dolgozószobájukat, homlokegyenest ellentmondanak Szerb Antalnak a magyar preromantikáról vallott véleményének, tudniillik, hogy falusi nemességünk a nyugati, „a racionalista, filozofikus, spekuláló és kételkedő kultúrát hírből sem ismerte”. Egy nagybajomi orvos, dr. Mózsa Ernő nem régen mutatta ki, leközölve Sárközy bibliotékájának katalógusát, hogy bizony Descartes, Newton, Diderot, Voltaire, La Fayette, Herder és Barclay munkái közkézen forogtak Nagybajomban! Olvasták, vitatták és éltek velük. Tanúk rá Csokonai és Pálóczi művei és a Sárközyvel váltott levelek. Ennek a „Bajomi Helikonnak” igenis a korral tartó egyéni és előremutató véleménye volt nem egy kérdésben. Vegyük csak a nők egyenjogúságát, vagy irodalmi síkon a népire alapozott nemzeti költészet útja felé való tapogatózást Kazinczyval szemben. Szerepük és munkásságuk, közéleti és irodalmi síkon is kimutathatóan érdekes tükre a felvilágosodás és polgárosodás szorításában vajúdó művelt vidéki nemesség életének és gondolkodásának. A magyar reformkor előkészítői voltak, mégpedig a Martinovics-per mártírjainak szomorú levelű fája árnyékában… – Kimondták-e véleményüket? – Ahogy lehetett és a maguk módján, igenis, kimondták. Gondoljunk Sárközy könyveire, Pálóczi Ötödfélszáz énekei-re, mely Petőfiig mutat, vagy Csokonai és Pálóczi haladó gondolatokban gazdag verses leveleire. Vegyük elő csak Pálóczinak Kazinczyhoz írt leveleit, vagy a Megholt Csokonai Vitéz Mihály nevében az élő Kölcsey Ferencnek címűt, és bátran mondhatom azt, hogy irodalomkritikai koncepcióban sem volt hiány Bajomban, amikor ebben a levelében a felsorolt példák után Csokonai jövendő sikerét jósolta meg. Sajnálatos csak az, hogy Pálóczi következetes szorgalommal nem folytatta ezt a kritikai és irodalompolitikai harcot, amelyet jó alapra épített és jövőbe mutató tételét le is fektette. Pálóczi nem „göcseji nemes irodalmár”! De olyan típus, aki az időre bátran bízta igazát, melyért nyugalmát igaz, nem áldozta fel, mint Kazinczy, aki később a kemény akaratú, szívósan harcoló jellem iróniájával mosolygott a jó úton baktató, kényelmes Pálóczira. De igazolta-e a kor az ő iróniáját, mely hosszú éveken át egyedül mosolygott ránk az időből? Azt hiszem, az itt vázolt „Bajomi Helikon” szerepe is azt bizonyítja, hogy nem. Az idő tükre megfordította e mosoly ragyogását.
Ebben a környezetben élt tehát Csokonai. Sokat tanult és látott. Természete nyugtalan, s a bajomi esztendőt is gyakran meg-megszakította kiruccanásaival Kisasszondra, Korpádra, Csökölybe, Hedrehelyre látogatva. Mint a higany, máskor Kadarkúton, Gigén, sőt Szigetváron, majd a pécsi nyomdában és Kaposváron tűnik fel. S mert kedve is lassan visszatért, és vendéglátóinak sem akart adósa maradni, így aztán a nem sokra becsült „alkalmatosságokra írt versezetei” is egyre szaporodtak. Nézzük meg ezeket is.
Így Somogyban, anélkül hogy irodalmi terveit feladná, üres óráiban a megélhetés reményében a vidám társaságok és falusi mecénások kényszerű lantosa lett. Leveleiből tudjuk, hogy vidáman élte napjait. Szórakoztató írásain maga is jókat derült, de legalább megvolt az az elégtétele, hogy azokon is nevetett, akiknek ez tetszett, mert ő ezeket a versezeteit nem sokra becsülte. Az ilyen versek művelőit „kíntornázó, a Helicon bodzás tövében kézmunkát űző versjártóknak” tartja, „akiknek nem kilenc múzsa, kilencszáz sem győzne eleget tenni, annyian vannak ezek az urak, és oly nagyon szolgáltatják magukat. Mihelyt pedig vége van a jelen alkalmatosságnak, ők is mint a tánc, vendégeskedés és éjszakázás miatt kifáradt vendégek, lenyugosznak a Parnasszust bodzái közt, s a halhatatlanságnak boldog reménysége alatt aggódatlan alusznak, mindaddig, míg valamelyik újabb sollemnitásnak lármája azt nem kiáltja fülükbe: Kelj fel, poéta!, melyre minden bodzaberkek: Kelj fel múzsámmal zendülnek meg”. Ebben az alkalmi versei elé írt vidám, de a derű alatt akkora fölénnyel és komolysággal ítélkező előszavában „nagyjában gezemicének” tartja ezeket az írásait. De – ha csak egy fél mondatban –, mégis hisz pár sorukban, melyekből úgymond: „jövő aranyidők poétái talán gyöngyöket szedhetnek”. – És így folytatja: „Nincs nagyobb rosta az időnél: addig-addig lebeg az, míg minden szemetet, minden fonnyadt vagy éretlen magot és minden gizgazt ki nem hullat, hogy azokkal hízzék a feledékenység. Elég van ebben az én könyvemben olyan, amit magam is csak az ő számára tartok.” Mégis nézzük meg, mit mondanak el ezek a versek Csokonai somogyi napjairól. Sorai nyomán végigkísérhetjük csaknem két évi tanyázását a Somogyságban. Ezek a versek, melyekről már hallottuk Csokonai nem éppen hízelgő véleményét, kétféle stílust mutatnak, aszerint, milyen alkalomból és kinek a részére készültek. Szép számmal találunk ilyen verseket, melyeket Csökölyben, Hedrehelyen, Nagybajomban, Gigén, Kisasszondon, Korpádon, Kadarkúton, Szigetváron, Csurgón vagy Kaposváron írt. Egyik részük a Festetich, Czindery és Széchényi vagy Sárközy családokat fodrozta körül a késői barokk minden szabványos kellékével.

Takáts Gyula: Egy kertre emlékezve (Művek és mesterek között) Digitális Irodalmi Akadémia
© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2011. p.117-121.

Takáts Gyula: Csokonai Somogyban. 1962.  Megjelent:Digitális Irodalmi Akadémia

Takáts Gyula: Csokonai Somogyban. Tanulmány. Kaposvár. 1993. Kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola, 32 p.

Kapcsolódó írás: Fejezetek Nagybajom történelméből

 
Hozzászólás

Szerző: be 2014. április 6. hüvelyk Uncategorized

 

Címkék:

BAJOMI TÖRTÉNETEK VIII. – Rólunk

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. március 24.

Az elmúlt napokban elektronikus levelet kaptam Bertók Lászlótól, melyben többek között ezeket írja: …”Látván, hogy milyen eleven Nálatok Csokonai emléke, jutott eszembe, hogy a róla szóló könyvemben (Így élt Csokonai Vitéz Mihály. Bp. Móra Kiadó, 1973) valaha több oldalnyit írtam a költő nagybajomi esztendejéről, Pálóczi Horváth Ádámmal és Sárközy Istvánnal való kapcsolatáról.”…
Most ennek a könyvnek egy részét teszem közzé. A képek a mű 1973-as kiadásából valók, melyet még annak idején a csurgói könyvesboltban vásároltam 15,- Ft-ért*. A szöveget az elektronikus kiadásból másoltam.


*Annak idején  15,-Ft kb. egy havi fizetésem század része volt.

Kiss Zoltán

ÍGY ÉLT
Csokonai Vitéz Mihály

Írta: Bertók László 

 

5. „A rengeteg Somogyságban”
(Részlet)

 …Egyik napfényes tavaszi reggelen parasztszekér állt a hedrehelyi tanítólakás elé. Szokolai Dániel felsegítette az ülésre barátját, és elindultak Nagybajomba, Pálóczi Horváth Ádám látogatására. Pálóczi Horváth és Csokonai még 1792-ben verses levelet váltottak, s Kazinczy volt, aki „enyv gyanánt fogta össze” őket. Ismerősként köszöntötték egymást. 

Pálóczi Horváth az idősebb és nevesebb költő. Amellett jogász, teológus, mérnök, csillagász, valóságos polihisztor. Mindennek a tetejébe még jó gazda. Birtoka, földje van, amiről Csokonai csak álmodozott. Még aznap este bemutatja vendégét sógorának, Sárközy Istvánnak. Sárközy irodalomkedvelő bajomi földbirtokos, aki maga is levelezett Kazinczyval.

Csokonai egyik napról a másikra olyan társaságba kerül, ahol jó bor és pálinka mellett irodalomról, politikáról folyik a szó. Nem győzi dicsérni Sárközy könyvtárát, ahol a francia felvilágosodás íróinak, Diderot-nak, Voltaire-nek a könyveit is ott találja. Persze Sárközy messze áll az ő jakobinus indulataitól, de a németeket vele együtt szidja, s lelkesedik a franciákért.

Pálóczi Horváth Ádám (1760-1820) harmincéves korában

Pálóczi Horváth Ádám
(1760-1820)
harmincéves korában

 A költőt hamar megszereti. Kéri, költözzön át hozzá Hedrehelyről. Akár holtáig ellakhat nála. Csokonai belátja, hogy az alispánjelölt földesúr sokkal inkább képes a vendéglátásra, mint a hedrehelyi tanító, s az sem megvetendő, hogy Nagybajomban könyvek és irodalmárok társaságában élhet. 1798 júniusában átköltözik Sárközy Istvánhoz. Kisebb-nagyobb megszakításokkal majdnem egy esztendeig lakik nála.

Június végén a házigazda és a somogyi nemesség nagy ünnepre készül. Július 4-én fogják beiktatni Kaposvárott a főispáni székbe gróf Széchényi Ferencet. A név hallatára Csokonai felüti a fejét. Széchényi Ferenc? Az egyetlen főúr, aki két esetben pénzzel támogatta. Itt az alkalom, hogy újra lekötelezze. Gyorsan megírja A haza templomának örömnapja című költeményét, Sárközytől pénzt kér, és Pécsre utazik, hogy kinyomtassa. Amikor a beiktatási ünnepség napján átnyújtja Széchényinek, száz forintot kap.

Végignézi Kaposvárott a nemesek bevonulását, a beiktatási ceremóniát. Gratulál házigazdájának, aki

A Sárközi-ház Nagybajomban

A Sárközy-ház
Nagybajomban

Széchényi mellett alispán lett. A tőle kapott díszmagyarban az esti bálon is részt vesz. Sürög-forog az úri gyülekezetben, s hogy valamivel viszonozza a vendéglátást, hirtelenjében újabb alkalmi költeményt szül. Ezzel Széchényi Ferencnének tiszteleg, s ötven forint üti a markát.

Július 7-én utaznak vissza Nagybajomba. Ott a házigazda feleségének neve napját ünneplik. Mit tehet a vendég? Őt aztán igazán illik felköszöntenie. Pedig sokallja már az alkalmi versgyártást. Humorosan szövi bele véleményét a köszöntőbe:

Mennyi volt a pécsi várban,
Mennyi itthon s Kaposvárban

Fáradságom és bajom!
Alig jövök meg amonnan,
S már letett lantom újonnan
Felparancsolja Bajom.

(T. N. nádasdi Sárközy Istvánné… tiszteletére)

…Alkalmi verset addig is, később is sokat írt. Különösen Somogyban, ahol a vendéglátó uraságok szinte elvárták a köszöntőket. Mással fizetni nem tudott, így szolgálta meg az ellátást. Alkalmi verseit nem sokra tartotta. Amikor néhány év múlva annyira megszaporodtak, hogy kötetet állíthatott össze belőlük, a bevezetőben így minősítette őket:

„Én magam is megvallom, hogy ennek a gyűjteményemnek nagy részét nem azért adom ki, mintha

A kisaszondi Csokonai-bükkfa 1912-ben. A hagyomány szerint alatta írta Csokonai A magányossághoz című versét

A kisasszondi Csokonai-bükkfa 1912-ben.
A hagyomány szerint alatta írta Csokonai
A magánossághoz című versét

azokat a múzsákhoz méltónak tartanám. Egy része lát azért világot, hogy magam is érzem róla, hogy valósággal poétai darab; más részét néhol-néhol képenként, helyenként tartom poétainak; vannak olyan poémák benne, amelyeket a tárgynak nevezetes volta miatt, vagynak olyanok, amelyeket tiszteletből vagy háládatosságból, vagynak, amelyeket parancsolatból nyomtatásra adtam… Nincs nagyobb rosta az időnél… Elég van ebbe az én könyvembe olyan, amit magam is csak az ő számára tartok.”

Egyelőre nem menekülhet. Sárközy István bemutatja a rokonságnak. Elviszi anyjához és öccséhez Kisasszondra, el Sárközy Lászlónéhoz Kiskorpádra. Kisasszondi kirándulás emlékét őrzi a költő egyik legszebb verse, A magánossághoz. „Ha mások elhagyának is, ne hagyj el” – fohászkodik a magányhoz, amely egyedüli „mentsvára a magán szomorkodóknak”, kerüli a királyok udvarát és a kastélyokat.

Hiába a szíves vendéglátás, az úri ceremóniák, a költő nem csinálhatja, amit szeretne. Vendéglátói többsége abban látja a költészet feladatát, hogy mulattasson, alkalmi eseményeket zengedezzen. S ki kíváncsi a kastélyokban az ő bánatára? Megfeneklett terveire? Lillára? Újra rádöbben, hogy egyedül van. Hova menekülhetne, hol sírhatná el keserveit, ha nem a természet ölén:

Itt a magános vőlgybe és cserében
Megfrisselő árnyék fedez,

A csonka gyertyánok mohos tövében
A tiszta forrás csergedez.

A versben megörökített kisasszondi cserfák, bükkfák, gyertyánfák alatt Rousseau tanítványa áll. Amit a társadalomban, az urak között nem tehet, itt, a természetben megteheti:

Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.

Egy évvel korábban, oldalán Lillával, még reménykedett. Most, 1798 nyarán legszívesebben otthagyna csapot-papot. Augusztus 4-én lehangolt, keserű levelet küld Nagybajomból Erdélybe, Aranka Györgynek:

„Nálunk nem a hazának fiai változtak el, hanem… egyéb – – – Boldog vagy óh kisded Erdély!… Vajha tihozzátok, Bethlen fejedelem tartományának nagylelkű polgárai! – vajha tihozzátok csak egyszer béutazhatnék… Hányt engemet a szerencse tulajdon hazámba és tulajdon hazámért… és egyedűl az nyugtatott engemet s az serkentgetett eddig, az ébresztett a munkára, hogy, ha nem telt is, akartam, ha másért nem is, legalább a jövendőért… Néktek örűlni fog a jövő – ama késő – emberi nyom, mi rajtunk pedig szánakozik.”

Sárközy István nagybajomi földbirtokos. Közel egy éven át az ő vendége volt Csokonai

Sárközy István nagybajomi földbirtokos. Közel egy éven át az ő vendége volt Csokonai

Pálóczi Horváth Ádámnak és Sárközynek bizonyára elmondta ezeket a gondolatokat. Ilyenkor azonban rendszerint előkerült a pálinkás vagy boros üveg, s népdalok, régi magyar énekek dúdolgatása közben nyugtatgatták: úgysem tehetünk semmit. Horváth Ádám sosem hallott somogyi népdalok dallamára tanítja. Teheti, mert több százat gyűjtött össze. Csokonainak sem kell szégyenkeznie. Már 1796-ban háromszáz dalból álló gyűjteménye volt. A hangja rossz, de a spinéten legtöbbször ő kíséri a többiek éneklését.

A politikai tehetetlenség érzése és a népdalok példája irányítja tollát, amikor népies verseket kezd írni. Ekkor készül el a Parasztdal, majd a Szegény Zsuzsi, a táborozáskor és a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, hogy csak a legismertebbeket említsük. Ezeknek a verseknek ízes népi humora, népdal formája, népies kifejezései, friss paraszti népiességük jelzik az utat, amelyen Petőfi majd nagy költővé válik. Mintha őt hallanánk a Parasztdal strófáiból:

Füstöl, galambom! füstöl a
Kéményetek;
Mert tán bizony nagyon alá
Tüzeltetek,
Héj, héj, az én szívembe is
Nagy tűz vagyon;
Héj, héj azért sohajtok én
Ilyen nagyon.

1798–1799 telében járunk. Csokonai, ha megunja a nemesi kastélyokat, szegényebb barátaihoz menekül. Szokolai Dánielhez Hedrehelyre, Kis Bálinthoz Csökölybe. A bor ott sem hiányzik, s neki van tehetsége az uraknál látott-hallott fonákságok megidézéséhez. A volt iskolatársak dülöngélnek a nevetéstől, ha egy-egy németeket majmoló uracskát vagy pipiskedő dámát kifiguráz.

Ezen a télen írja meg Csökölyben és Hedrehelyen vidám hőskölteményét, a Dorottyát, a játékosan mulatságos eposzt, melyet alcímében „furcsa vitézi versezet”-nek nevez. A pártában maradt vénlányok Dorottya vezetésével szövetségre lépnek, hogy egy farsangi mulatság alkalmával

A Dorottya első kiadásának címlapja. Az egyetlen eredeti mű, amely a költő életében megjelent

A Dorottya első kiadásának címlapja.
Az egyetlen eredeti mű, amely a költő életében megjelent

meghódítsák maguknak a házasságtól húzódozó agglegényeket. A csúf dámákat persze most sem akarja elvenni senki. Az eposzok régi törvénye szerint az istenek lépnek közbe, s miután Vénusz ifjú lányokká varázsolja a néniket – a „furcsa vitézi versezetben” –, mindegyik megtalálja a maga párját.

A csúfondáros humor és vidámság „kútfeje – ahogy Csokonai írja – az, hogy a történetet, amely magában nevetséges, úgy adom elő, mint nagy és fontos dolgot”. A „nemzeti visszaéléseket”, a nemesek magyartalanságát és tudatlanságát kívánta kigúnyolni. Felvonultatja kortársait, akárcsak a Tempefőiben, de a gúny itt elsősorban a női nem ellen irányul.

Költő is szerepel a hőskölteményben. Alakjában nem nehéz Csokonaira ismerni. A karneváli mulatságra csilingelő társaság, amely éppen úgy vonul be Kaposvárra, mint 1798. július 4-én a főispáni beiktatásra, a költőt fel sem veszi a szánra. De ahogy annak idején Széchényi Csokonait, Dorottya az eposzbéli költőt jutalmazza meg. Földet is ad neki, amire Csokonai egész életében vágyakozott. Íme végrendeletének öt sora:

 …Minthogy, amint mondják, eddig minden nagyok
Üresen bocsáták: néki fundust hagyok.
Lencseni kertemet mezei házommal,
Minden bankóimat az egész smukkommal
Adják néki: ebből holtig elverselhet…

A vígeposz nemcsak a csökölyi és hedrehelyi cimborákat fakasztotta humorra, hanem a környékbeli nemesi házak lakóit is. A sikeren felbuzdulva egyre élénkebben foglalkoztatja az Árpád fejedelemről és a honfoglalásról szóló nagy nemzeti eposz terve. Az elejét még Sárospatakon megírta. Ha egyszer valami vagyonhoz jut, vagy eddigi írásait kiadhatja, semmi mással nem akar foglalkozni, csak vele. Van-e remény erre? Somogyban úgyszólván semmi! Ehet, ihat, Sárközynél akár holtáig ellakhat, de sem a Dorottyában megidézett „fundust”, sem a rég vágyott kiadót nem hozza eléje a szerencse. Csupán egy átmeneti állást kínálnak fel neki, s még egyszer tanár lesz.

Bertók László: ÍGY ÉLT CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY Budapest, Móra Könyvkiadó 1973. p. 133-143.

Bertók László: ÍGY ÉLT CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY  Budapest, Digitális Irodalmi Akadémia © Petőfi Irodalmi Múzeum  2011. p. 132-142.

BAJOMI TÖRTÉNETEK VII.

 
1 hozzászólás

Szerző: be 2014. március 24. hüvelyk Uncategorized

 

Címkék: