RSS

Eredmény: ‘Visszaemlékezés’

NAGYBAJOM PUSZTÁI I. – II.

Gyűjtötte:
Ballér Jánosné sz. Horváth  Mária

Nagybajom pusztái – Fehértó és Homokpuszta

(visszaemlékezések és fotók)


Ballér Jánosnénak hívnak, született Horváth Mária Ágotának. Születésem óta Nagybajomban a Kossuth Lajos utcában élek. Szüleim a pusztákról származtak. Édesapám Horváth József vagy, ahogy mindenki ismeri Rupert Jóska, aki Homokról származott. Édesanyám szülei a Landor familia fehértói lakosok voltak.

Homokon 40-45 család lakott, Fehértón pedig 18 házban laktak. Mindkettőben földműveléssel, állatok tartásával foglalkoztak az emberek. …

… Szeretetben, békességben éltek a pusztai emberek. Összetartottak gondban, bajban.
Sajnos én ezekről szüleim mesélései, élményei alapján hallottam.

Homokra mindig visszajártunk hóvirágozni, harangvirágozni, nyírfa vizet csapolni, aztán gombát szedni. Ilyenkor a házunk helyén parkoltunk autóval és így jártuk be a környéket. Fehértóra pedig a temető miatt jártunk halottak napja környékén. Hiszen itt egy nagyon szép kis kápolnát építtetett egy gyermektelen házaspár. Körötte pedig volt a temető. Aztán a puszta elnéptelenedése után is visszajártak gondozni a sírokat.
Azért gondoltam arra, hogy megkérdezzem az ott élő embereket, hogy meséljenek életükről, hogy sokan megismerhessék a pusztai emberek történetét.
( Részletek „Ballér Jánosné előszava” hanganyagából.)

A későbbiek során egyszerűen elérheti az anyagot a következő oldalakról:

A gyűjteményben 19 személy mondja el és mutatja meg emlékeit. Maga a hanganyag 9 óra 11 perces, a képanyag is nagy (több mint 200 fotó).
A visszaemlékezések az MP3 gombra kattintva hallgathatók meg.
A képanyagból személyenként egy képet helyeztünk az anyagba, melyre kattintva megtekintheti a facebookra felhelyezett képeket.

A szerkesztő

TOVÁBB OLVASOM:

Read the rest of this entry »

Reklámok
 
1 hozzászólás

Szerző: be 2017. március 1. hüvelyk Hírek

 

Címkék: , , , ,

Visszaemlékezés

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. május 31.

Matematika – fizika – műszaki szakos általános iskolai tanár végzettségem van. Huszonkilenc évig dolgoztam a nagybajomi iskolában. Matematikát, kémiát, fizikát, mezőgazdasági ismereteket, technikát tanítottam. Kilenc évig voltam az iskola igazgatóhelyettese, majd nyugdíjazásomig a matematika munkaközösség vezetője. Egy ideig, a területi munkaügyi döntőbizottság elnöke voltam, valamint az iskolai tűzrendészeti felelőseként is tevékenykedtem (Karádi István halálától nyugdíjazásomig).

Az iskolának története során mindig megvoltak a meghatározó tanáregyéniségei. Nem feledkezhetünk meg a gyermekközösséget formáló Lőczi házaspárról, Karádi Pistáról, vezetésükkel a gyermekek felejthetetlen élményekhez jutottak. Meg kell említenem Ihász Laci kollégánkat, aki már a régi (Kossuth L u. 1.) iskolában saját-kezűleg olyan fizika-kémia szaktantermet hozott létre, ami nem csak a megyében, hanem országosan is egyedülálló volt, a tanulói munkahelyekre vitt változtatható kisfeszültségű egyen és váltóáramával, három választási lehetőséget adó tanári asztalnál lévő kijelző rendszerével. A régi és az új iskolában is ő alakította ki az osztálytermekben szóló hangosbeszélőt, csengetést. Az ő közreműködésével működött az első iskolarádió.
Már ettől az időponttól kezdve az iskola befogadó iskola volt, melynek nem csak kisegítő osztályai fogadtak beiskolázási körzetükből tanulókat, hanem az általános iskola osztályai körzeten kívüli tanulókat is. Ennek feltétele pedig az volt, hogy az átlagosnál jobb képességű tanulóknak is megvoltak a maguk tehetséggondozó szakkörei, előkészítői. Az igazgatók mindent elkövettek annak érdekében, hogy a tanulók differenciált oktatásban részesüljenek, ezáltal kielégítve a szülők igényeit is.
Beindítottuk a felméréseken alapuló, átjárható, differenciált osztályokat (jó, közepes és gyenge osztályokkal). Két ilyen osztálycsoport végzett az iskolában. Majd Frezik Tibor megbízott igazgató biztatására az eredeti osztálycsoportok megtartása mellett osztályokon átívelő felmérésen alapuló, átjárható, differenciált csoportokat hoztunk létre nyelvi (idegen, magyar) tantárgyakból és matematikából. Ezek a csoportok, amikor nyugdíjba kerültem (2005) még működtek. A felmerülő igényeket kielégítve, megakadályozva azt, hogy a szülők a tanulókat kaposvári iskolákba írassák.

Hosszú évek alatt az iskolában létrejött egy iskola elveit figyelembe vevő egységes nevelői közösség, melynek megvolt a külső és belső ereje ahhoz, hogy ellentéteit félretéve nevelési elképzeléseit összefogva megvalósítsa. A megvalósításban kedvező volt a történelmi helyzet is (a rendszerváltás).
Itt kell megemlékeznem Tibol Lászlóról – Laciról, mert kollégáinak Laci volt, tanítványainak pedig Laci bácsi.
Laci kimondottan közösségi ember volt, elismert művész, megbecsült tanár, megyei szakfelügyelő.
Jól focizott, a Pap Jenő által évtizedekig vezetett felnőtt énekkarnak oszlopos tagja, a faluban szinte minden közösségi rendezvénynek résztvevője. Jellemző, hogy művész létére saját kezűleg díszítette szilveszterre a Patak vendéglőt. Nem hagyta, hogy a végzős osztályok a tablót drága pénzen készíttessék, maga készítette, sokszor még a keretet is adva a tablóhoz.
Saját kárára is önzetlen volt. Mindig az iskola, a gyerekek érdekeit nézte. Mindezt a szülők és gyerekek is érezték.
Az 1990-es önkormányzati választásokkor, mint képviselő-testületi tag, a választók több mint 50%-a bizalmát élvezte. Egy szavába került volna, hogy a község polgármestere legyen. Önzőek voltunk, mi nem akartuk, mert azt szerettük volna, hogy az iskola igazgatója legyen. Hetekig tartott, míg erről meggyőztük.
Vezetőként is közösségi ember maradt. Vallotta: „egyedül nem megy” Ha nem is úgy, ahogy ő azt várta volna, de a közösség melléállt.
Hagyományokat teremtett. Az ő idejére tehető a diákröplabda felvirágzása, a „Gyermekekért alapítvány” elindítása. Városi hagyományokat ébresztett és ápolt a Csokonai-napok elindításával és rendszeres megszervezésével.
Munkáját a közösség érdekébe vállalt áldozatnak tekintettem. Örülök, hogy testületének tagja lehettem.

Kiss Zoltán

Kapcsolódó írások:

25 éves évforduló (röplabda)

Húsz éves a nagybajomi Gyermekekért Alapítvány

Egy már kívülálló a Csokonai-napok programjáról

 
1 hozzászólás

Szerző: be 2014. május 31. hüvelyk Uncategorized

 

Címkék: , ,

BAJOMI TÖRTÉNETEK XIII.

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. május 26.

Ma hetven éve – 1944. május 26-án – telepítették ki Nagybajomból a zsidókat!

A NAGYBAJOMI ZSIDÓSÁG TÖRTÉNETE

Írta: Pap Mária

1. A kezdetek

2. A nagybajomi zsidóság fénykora

3. A soá Nagybajomban

1938-tól az új törvények bevezetésével egyre rosszabbra fordult a zsidóság sorsa, megkezdődött a zsidók ellehetetlenítése, gazdasági tönkretétele, rengetegen maradtak munka nélkül. A 1938. évi XV. Törvénycikk hatása Somogy megyében nem igazán érződött. A két helyi napilap, a Somogyi Újság és az Új-Somogy meg sem említette a törvényt. Ennek ellenére nagy ritkán történtek megkülönböztetések, de ekkor ezek még nem váltak általánossá.

Az 1939. évi IV. számot viselő második zsidótörvény az elsőhöz hasonlóan érdektelen maradt a helyi napilapok számára.

Az 1941. augusztus 8-án megjelenő, úgynevezett fajvédelmi XV. Törvénycikk szintén hidegen hagyta a somogyi sajtót, csupán töredékesen számolt be a rendelet következményeiről. A harmadik zsidótörvény nevet viselő törvénycikk már nyíltan faji alapú volt, vagyis meghatározta, hogy ki tekintendő zsidónak és megtiltotta a zsidók és nem zsidók házasodását is. A törvénnyel azt sikerült elérni, hogy az ország többi részéhez hasonlóan Somogyban is megnőtt a névtelen feljelentések száma, amelyekben zsidók és nem zsidók nemi kapcsolatáról tettek „közérdekű bejelentést”.

Az 1941-ben tartott népszámlálás alapján a megye zsidósága a kereskedelem, a közlekedés és az ipar szempontjából jelentősebb településeken lakott. A járási székhelyeken kívül 20 főnél többen éltek: Ádándon, Babócsán, Balatonbogláron, Balatonlellén, Balatonszárszón, Balatonszemesen, Böhönyén, Fonyódon, Gamáson, Kadarkúton, Kaposmérőn, Karádon, Kéthelyen, Nagybajomban (72), Nagybarényben, Nemesdéden, Nemesviden, Pusztakovácsiban, Segesden, Somogyszilban és Somogyváron. Ez a koncentráltság tette lehetővé a zsidók sorozatos ellenőrzését és zaklatását.

1941-ben a fiatal férfiakat behívták munkaszolgálatra. A MUSZ-osok „kiképzése” Mohácson folyt, amelynek lényege a testi-lelki gyötrés volt. Többségük a keleti fronton szolgált: a kivezényelt 630 munkaszolgálatosból 1943 tavaszán talán 12-en tértek vissza.

A zsidóság jogfosztottságának következő lépéseként az 1942. évi VIII. törvénycikk az eddig bevettnek számító zsidó vallást elismert vallássá minősítette vissza. Szintén ebben az évben fogadták el XV. Törvénycikket, amely a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanbirtoklásának tilalmát tartalmazta. Sokan önként jelentkeztek az egyes zsidó birtokokra. „A jelentkezők kivétel nélkül őskeresztény, nemzethű, esetleg még frontharcos múltat is felmutatni tudó személyek voltak, legalábbis saját bevallásuk szerint.”

1944. április 4-én jelent meg a belügyminiszter azon titkos rendelete (6136/1944. VII. t. c.), amely négy napot adott a zsidó közösségi szervezeteknek, hogy az „összes zsidó személyekről, családtagjaikkal együtt egy névjegyzéket állítsanak össze négy példányban lakhelyük és lakásuk feltüntetésével”, ezzel mintegy előkészítve az elhurcolást, illetve a gettósítást. 1944 tavaszán 4753 zsidó élt a megyében. Ez a hadműveleti területekre vonatkozott, de ezt az elvet veszik át másutt is, illetve mindenhol névjegyzéket kellett készíteni.

A Kiürítési Kormánybiztosság 349. számú rendeletére április 8-án indult meg a zsidók internálása: „ki kell lakoltatni, őrizetbe kell venni őket és az illetékes állandó rendőrhatóságnak kell átadni”.

1944 tavaszán a gépjárműveket, motorbicikliket és kerékpárokat elvették a zsidó tulajdonosoktól, amelyekre több nem zsidó is igényt tartott, elsősorban csendőrök és postások. A zsidóknak ingóságaik után ingatlanjaikról is le kellett mondaniuk. Somogyban már a gettósítás előtt is foglaltak le zsidó tulajdonban lévő lakásokat, bár ekkor még csak német csapatok és parancsnokaik költözhettek ezekbe.

Hivatalos rendelet csak április 28-án jelent meg a gettósításról 1610 M. E. /1944. szám alatt, amely utólag szentesítette a már korábban megindult folyamatot. „Mivel a zsidók megbízhatatlan, kommunista-gyanús, elemeknek minősültek, a hadműveleti területekről már korábban megkezdődött kitelepítésük.”

Somogy megyében két gyűjtőtábort állítottak fel. Az alispán a Tabi, a Lengyeltóti és a Marcali járás zsidói számára Tabot, míg a többi járásban élőknek Kaposvárt jelölte ki lakóhelyül.
Egy május 12-én megjelent polgármesteri rendelet írta elő a kaposvári gettó pontos helyét.

A megyeszékhely gyűjtőtáborában lévő zsidók számáról nem maradtak fenn pontos közigazgatási adatok. A zsidók május 22. hétfő délutánig kötelesek voltak elfoglalni a számukra kijelölt lakásokat. Ezen a napon már 1819-en laktak a kaposvári gyűjtőtáborban, ekkorra azonban még nem érkeztek meg a vidékiek a városba, így a határidőt három nappal meghosszabbították.

Az utolsó, 1944-es magyarországi zsidó hitközségek összeírásában a nagybajomi anyahitközség is szerepel. A hitközség szervezetét tekintve „status quo ante”, lélekszáma 84 fő, közülük 32-en adóztak. A hitközség elnöke Rosenberg László, az alelnöki posztot Friedmann Géza töltötte be. Anyakönyvvezető és rabbi nem működött a közösségben, kántort, templomszolgát és jegyzőt viszont alkalmaztak. A hitközség három bérházzal és egy templommal rendelkezett, tiszta vagyonnal azonban nem tudott elszámolni.

Nagybajom zsidóságát, kb. 90 főt 1944. május 26-án költöztették be a kaposvári gettóba. 1944. május 28-ra az összes városi és vidéki zsidó megérkezett a gyűjtőtáborba, ahol így az akár 5200 zsidót zsúfolták össze. A gettó belső rendjére egy 60 fős „zsidó rendőrség” felügyelt.

Június 2-án azokat a házakat, amelyeket zsidók laktak, sárga táblákon fekete „Zsidó ház” felirattal és hatágú sárga csillaggal jelölték meg.

A megyeszékhely gettójának a kiürítési parancs vetett véget. Július elején a város szélén álló tüzérlaktanyába költöztették a gyűjtőtábor lakóit, amelyhez a kiépített vasútvonal vezetett. Itt használaton kívüli marhavagonokba terelték a somogyi zsidókat, ahonnan valamennyiüket Auschwitzba deportálták. A deportálás előtt szakszerű motozást hajtottak végre a nőkön, életkorra való tekintet nélkül.

A deportálás július 4-én két ütemben zajlott le. Az első transzportban 3050, a másodikban 2066 embert deportáltak. A vonat útközben két helyen állt meg. Először a Keleti pályaudvaron, ahol lecsatolták a vonat utolsó kocsiját, amelyben feltehetően a saját szabadságukat megváltani tudó gazdag zsidók kaptak helyet. Húsz ilyen, főként kaposvári polgár útja ért véget ekkor, akik Budapesten vészelték át a háború viszontagságait.

A második megálló Kassa volt, a hol az SS átvette a felügyeletet a csendőrségtől. Innen két nap múlva érkeztek meg az auschwitzi koncentrációs táborba, ahonnan csak nagyon kevesen kerültek ki élve.

A nagybajomi zsidók közül a deportálást 9-en, a munkaszolgálatot 6-an élték túl. A nagybajomi izraelita hitközséget a világháború lezárulása után nem tudták újjászervezni, 1947-ben hivatalosan is megszűnt. A romos zsinagógát lebontották, a telket eladták.

Az 1941-1949-es népszámlálási adatok
Nagybajom

1941: zsidók száma:  72;  zsidónak minősített nem izraelita vallású: 20
1944: zsidók száma:  84
1949: zsidók száma   18;  felekezeten kívüli: 3

A gettósítás után az elhagyottnak minősített zsidó lakások közül elsőként ismételten a megszálló német szervek válogathattak. Magyar személyek, szervezetek csak mindezek után igényelhettek zsidó ingatlant. Az igénylők többsége a helyi közéletből ismert személyiség volt, de szép számmal jelentkeztek az egykori szomszédok is. A nyár folyamán a kibombázottak, illetve a Dél-Erdélyből és a Horvátországból menekültek is megjelentek a lakáskérelmezők között.

A rengeteg igénylés rövidesen káoszt idézett elő a megyében, amelynek megoldására az alispán június 8-án körlevélben szabályozta a zsidó lakások igénybevételének módját. „Meg kell értetni a közönséggel, hogy a zsidó vagyon nem zsákmány, hanem államvagyon, tehát ellenszolgáltatás nélkül való használata, vagy szándékos rongálása nemcsak elítélendő, de büntetendő cselekmény is. Azért annak, aki zsidó lakást bérelni akar, a megfelelő árat, melyet a hatóság fog az eddig bérben nem lévő lakások után megállapítani – meg kell fizetnie. Figyelmeztetni kell tehát minden igénylőt, hogy olyan lakások bérlését igényelje, mely fizetőképességének, foglalkozásának és társadalmi állásának megfelel.”

A zsidó kézen lévő mezőgazdasági- és erdőterületekre is számos igénylő pályázott. Az alispán gondnokokat jelölt ki a birtokokra, az állami érdekek védelmének biztosítására. A zsidó vagyont 1944 nyara folyamán árjásították.

Összességében elmondható, hogy az egykor virágzó izraelita közösségből mára nem maradt semmi, mindössze az elhanyagolt zsidó temető árulkodik a településen való egykori jelenlétükről. Bátran kijelenthetjük, hogy a zsidók fontos gazdasági és kulturális szerepet töltöttek be a település történetében. Sajnálatos, hogy a nagybajomi zsidó közösség sorsára nézve – sok más Magyarországon megalakult izraelita közösséghez hasonlóan – végzetes csapást mért a második világháború. Az áldozatok névsorát a település főterén felállított emlékmű külön kiemeli.

Pap Mária

Bibliográfia

  1. ANDRÁSSY Antal, Zsidóüldözés Somogyban (1944. március-július) = Zsidósors délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, SML, 1994.
  2. BALLÉR Jánosné – MARICS Csaba, Egy nagybajomi utca története. A kereskedők utcája a századelőtől napjainkig, Nagybajom, 2006.
  3. BŐSZE Sándor, A szabadságharc és a kiegyezés között = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
  4. GŐZSY Zoltán, A zsidóság Somogy megyei megtelepedésétől 1815-ig = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
  5. GRÜNVALD Fülöp – SCHEIBER Sándor, Adalékok a magyar zsidóság településtörténetéhez a XVIII. század első felében=Magyar-zsidó oklevéltár VII. kötet, szerk. GRÜNVALD Fülöp és SCHEIBER Sándor, Bp., 1963.
  6. GYENESEI József, Híres somogyi zsidók – rövid életrajzgyűjtemény = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
  7. GYERGYAI Albert, Anyám meg a falum, Bp., Szépirodalmi, 1972.
  8. KANYAR József, Harminc nemzedék vallomása Somogyról: történelmi olvasókönyv. Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 1989.
  9. KOVÁCS Tamás, A II. világháború éveiben (1940-1944) = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
  10. KOVÁCS Tamás, Zsidóság Somogy megyében 1686-1938 = Európa és a magyarság a 18-20. században, Történelem Doktori Téma, Pécs, Pécsi Tudományegyetem, 2004.
  11. KOVÁCS Tamás, A kaposvári gettó története, szakdolgozat, Pécs, JPTE, 2002.
  12. MIKÓCZI Alajos – SOLYMOSI László, Nagybajom története, Kaposvár, A Nagybajom Nagyközségi Közös Tanács Végrehajtó Bizottsága, 1979.
  13. NAGY Pál, Somogy megye zsidósága Mária Terézia korában = Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 1994.
  14. POLGÁR Tamás, A somogyi zsidóság és a megyei közigazgatás = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
  15. RÉCSEI Balázs, A Somogy megyei zsidó hitközségek dualizmus kori történetéből = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
  16. SZILI Ferenc, A zsidók kereskedelmi tevékenysége Somogyban a kései feudalizmus időszakában = Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, SML, 1994.
  17. TÓTH Péter, Somogy vármegye leírása 1812-ből = KANYAR József, Somogy megye múltjáról, i. m.
  18. Somogy Megyei Levéltár iratai
  19. Horváth Éva visszaemlékezései
 
Hozzászólás

Szerző: be 2014. május 26. hüvelyk Uncategorized

 

Címkék:

BAJOMI TÖRTÉNETEK II.

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. február 25.

Nem vagyok író, kritikus még csak igazi szerkesztő sem. Nem tudom megállapítani, hogy egy írásnak van-e irodalmi értéke, de azt tudom, hogy bármely visszaemlékezés, írás mely a nem is olyan késői múltra utal: hasznos. A múlt nélkül nem érthető a jelen.
Minden településnek meg van a maga múltja. Vannak közös vonások, de megvan a település egyedisége is.
Vajmi keveset tudok Nagybajom múltjáról, de azt tudom, hogy szűkebb pátriám két  egymással szomszédos – közel azonos lélekszámú, azonos társadalmi helyzetű lakói – mennyire mások voltak gyermekkoromban. A porrogi kocsma mindig tele volt vendégekkel, lakói szerették a társaságot, gyakran pinceszereztek. A szentkirályi kocsma ritkán volt tele,
 alig mulatoztak, „maguknak valók” voltak.
Egy- egy írás történelmi lecke is. Megismerhető belőle a múlt bizonyos egyedi arca. Fontosak ezek az írások, mert legalább felsejlik a kor. Jobban érthető lesz a történelem.

(Fogadják olyan szeretettel az írás második részét is, ahogy ezt Tibor írta! – Az írás egésze bármikor elérhető  az oldal “Link”-jei közül is PDF formátumban; BAJOM HUMORA -.)

BAJOM HUMORA I.

Kiss Zoltán

BAJOM HUMORA II.

Írta: Major Tibor
2014. február 24.

Kereskedelem

Falunkban a nagy TSZ – szervezésig, tehát 1959-ig, évente négyszer volt állat – és kirakodó vásár. A falu szélén, a kutasi út mellett a község vásárteret, egy tágas bekerített helyet biztosított az esemény számára. A településről, valamint környékbeli falvakból nagyon sokan idehozták értékesíteni terményeiket, állataikat. A háziipar, a kisipar termékeit, lábbelit, készruhát, rövidárut, de vesszőkosarat, fateknőt, söprűt, játékot, mézeskalácsot is árultak. A Lacikonyha sült húst, sült hurkát, kolbászt, kínált a közönségnek, sőt, megjelentek a környék – többnyire cigány – jósnői, valamint a zsebmetszők és a kupecek is találtak maguknak elfoglaltságot. Szólt a cigányzene, folyt a termelői bor, néha az orvosnak is adtak munkát a bicskázók. Szóval zajlott az élet, csupán csak bámészkodni is érdemes volt kimenni.

Vince bácsi férfiszabó volt. Felesége Manci néni módos zsidó családból származott. Szép házuk még ma is áll a Fő tér közelében. Gyermekkoromban még olvashattam a ház tűzfalára festett reklámot: NYIRA VINCE ÚRI SZABÓ Még a negyvenes évek elején történhetett az eset Vince bácsi sátrat vert a vásárban, hogy – feleségével közösen kínálgatva – túladjon portékáin. A szomszédos asztalon egy pipakészítő árulta mutatós pipáit. Azt mondta Vince bácsi a feleségének: Veszek egy pipát! Manci néni követte az urát, nehogy lemaradjon az adás – vétel érdekfeszítő eseményéről. Vince bácsi rámutatott egy neki tetsző darabra, és így szólt a pipáshoz: Ezt megveszem! A pipás két pengőt kért, mire Vince bácsi az erszényébe nyúlt, és szó nélkül fizetett. Manci néni elhűlve nézett az urára: Nem is alkuszik? Vince bácsi ezt felelte: Nem! Hadd mérgelődjön, miért nem kért többet!

Keresztapám munkásnadrágja

1970-ben, leszerelésem után haza települtem szülőfalumba. Ez idő tájt a magyar nehéz- és könnyűipart még a mennyiségi szemlélet uralta. Semmiből sem volt elegendő a boltokban, amit pedig lehetett kapni, nagyon gyakran igénytelen kivitelű volt. Akkoriban alkothatták nyelvészeink a „hiánycikk” szavunkat. A TSZ bérmunkás melléküzemágában helyezkedtem el. Sok traktoros, gépszerelő és kovács viselte velem együtt a melósok sötétkék egyenruháját. Jellemzője volt, hogy az első mosáskor összement és nagyon hamar kifakult. Szabására sem fordítottak túl sok gondot a tervezők. Többnyire nagyon bő volt, a közhely szerint „úgy állt rajtunk, mint tehénen a gatya”. Idősb Vass János bácsival, az öreg kováccsal – aki nem mellesleg – bérma-keresztapám is volt, éppen az ebédlőbe igyekeztünk, amikor egy éles hang hasított a levegőbe. A hangot pedig egy „Nagyeggyes” nevű asszonyság képezte ilyenformán: János bátyám! De meg van ereszkedve a hátulja! Keresztapám hamiskásan elmosolyodott, és így válaszolt: Hát még az eleje, Ilonka!

Emberek és állatok a 100 éves kerítés körül

Már az édenkertnek is lehettek határai, ha Isten kiűzette onnan vétkező ősszüleinket, magától értetődik tehát, hogy vannak a magántulajdonnak is. Manapság sokszor várfal erősségű építményekkel jelezzük, védjük lakótelkünket, sokszor hatalmas összegeket költve, pazarolva rájuk. Ez azonban nem volt mindig így. A XX. század első felében a falusi lakosság erejét jórészt a létért való küzdelem emésztette fel. Építőanyagnak a természet ajándékait, a földet, a fát, és egyéb növényi eredetű anyagot használtak. A kerítést sem a drága kőből, vasból, hanem cserjékből, élő fákból alakították ki. Ha magasra nőtt a bodza, a mogyoró, vagy a fűzfa, fejszével egyszerűen levágták, a vékonyabb ágakat a sövényre fektették, esetleg fonatot készítve tartósabbra alkották. Ezek a kerítések sokszor évszázadnyi ideig jelezték a határokat, óvták a birtokot, a jószágot.

Sudár János bácsi és Papp Pista bácsi szomszédok voltak. A szomszédok közti veszekedés többnyire asszonyi privilégium volt. Férfiember csak ritkán avatkozott be, de akkor karóval, vagy vasvillával. A két szomszéd azonban mindig megtalálta a maga fülemiléjét, valami apróságot, ami miatt összeszólalkodhatott. Többnyire a bakkecskék miatt jött meg a baj. A sövénykerítés ugyanis nem volt áthatolhatatlan egy kecske számára. A kiszáradó gallyak, fonatok nem álltak ellent nagyobb erőhatásnak, így gyakran átszakadtak, elveszítve funkciójukat, utat nyitva például a veteményes kertek rémeinek, a tyúkoknak. Mindkét gazda tartott néhány kecskét, amelyek némi tejet, húst adtak a konyhára.

Ha a bakkecskék meglátták egymást a kerítésen át, rögtön egymásnak estek, hol az egyik, hol a másik portán folytatva az öklelődzést. Ez hetenként akár többször is megtörtént, így megannyi kerítésjavítás és veszekedés követte a bakok küzdelmét. Később csillapodtak a viták, mert a szomszédok abban egyeztek, hogy akinek a kecskéje átmegy a szomszédba, az javítja meg a kerítést.

Pista bácsi gyermektelen református ember volt, János bácsi katolikus és két fiúgyermek apja. Abban az időben a reformátusoknál az „egyke” volt a divat, a katolikusok pedig annyit neveltek, amennyit „Isten adott”. Egy szép napon megkölykezett Sudárék kutyája, mégpedig hatot. Pista bácsi – átlátva a rozoga sövényen – megjegyezte, hogy ez „pápista” – azaz katolikus – kutya, mert felelőtlenül hat kölyköt hozott a világra, majd nem tudja etetni – azaz szoptatni – őket. A hitében is megsértett János bácsi a megjegyzés miatt akkora perpatvart kerített, hogy a harmadik szomszédig is elhallatszott. Igen ám, de másnap Pista bácsi kutyája kilencet ellett, lefölözve a szomszéd házőrzőt. János bácsi – revansot akarván venni az előző napi sérelem miatt – hangosan nevette a pórul járt „kálomista” kutyát. Na, ezen megint nagyon összevesztek. Ha a két szomszéd ezen össze nem veszett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Folytatjuk

BAJOM HUMORA III.

 
9 hozzászólás

Szerző: be 2014. február 25. hüvelyk Uncategorized

 

Címkék:

Tibol László (1940-2002)

Tibol László(1940-2002)
Magyarország – festőművész – 20. század

Festőművész, tanár, megyei szakfelügyelő, iskolánk igazgatója, a Somogy Megyei Tanács Közművelődési Díjának, a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjének, a Pedagógus Szolgálati Emlékéremnek, a Somogy Polgáraiért Díjnak tulajdonosa, Nagybajom díszpolgára.

Művek

Tibol László / [szerk. Géger Melinda]. – Kaposvár : Tibol L.-né, 2006. – 215 p. : ill., főként színes ; 29 cm
Magyar, angol és német nyelven. – Műjegyz.: p. 206-215.
ISBN 963-229-200-6 kötött
http://www.oszk.hu/mnbwww/K/1014/S.HTML#6782

Megrendelési cím: Tibol Lászlóné, Nagybajom, Templom u.  (tel: 82/357-463)
 
Megvásárolható:Sárközy István Helytörténeti Múzeum7561 – Nagybajom Fő u. 4.(+36 (82)) 357-171
http://www.museum.hu/museum/publications_hu.php?ID=835 

   TIBOL László/ Rajz tanmenetjavaslat az enyhe fokban értelmi fogyatékosokat nevelő-oktató általános iskolák alsó tagozata számára / [írta Tibol László] ; Somogy Megyei Pedagógiai Intézet – Kaposvár : SMPI, 1990 – 28 p. ; 31 cm – Kézirat – ISBN 963 04 0290 4 – Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum: leltári szám: AX311.303
http://opac.opkm.hu/index.php?fn=search/search.php&qs=+%231%23DE%232%23kiseg%EDt%F5+iskola%233%23&f=11&t=20&hn=542

 Képek
Tibol László – Virtuális kiállítás

Emlékezés
Lőrincz Sándor 

Emléksorok Tibol Lászlóról
Megjelent:
Somogyi Honismeret:
2007/1

  Emlékké nemesült minden szava, minden vele való találkozás. Képeivel mégis közöttünk maradt. Leheletfinom akvarelljeivel üzen azoknak, akik ismerték, szerették, s akik talán még ma sem tudják elhinni: öt éve halott Tibol László festőművész, a nagybajomi iskola igazgatója.
  Közepes termetű ember volt, de sokan felnéztek rá. Iskolateremtő és –vezető munkája mellett tiszteletet parancsolt humánuma, művészete, hiszen festményeivel, az asszonyszelídségű somogyi dombokkal és Erdély tündértájaival, fenyveseivel, fiatornyos templomaival a vágyott harmóniát, a lélek békéjét és csendjét sugározta. Derűt és fényt, amely most nagyon hiányzik a mindennapokból. Barázdált arcú portréival eleinek, a szántó-vető parasztembereknek állított emléket; azt hangsúlyozva: minél mélyebbre nyúlnak a gyökereink, annál biztonságosabban állunk e földön.
  Tibol László ilyen talajra építette életét, munkáját, családját. Párjával, gyermekeivel nem mozdult el Somogy egyik legfiatalabb városából, Nagybajomból, ahol Gyergyai Albert, a neves író, irodalomtörténész született, s ahol Csokonai, a víg poéta is vendégeskedett egykoron. Tanítványok nemzedékeit nevelte – jó szóval oktatva, játszani is engedve őket -, hiszen az igazi értékek megbecsülésére, a képzőművészet szeretetére próbálta irányítani a figyelmet. Nem volt könnyű dolga; a XX-XXI. századi „trend” nem különösebben értékpárti.
  Rejtőzködő művészként alkotott; egyfajta tartózkodó visszafogottság jellemezte, mert tudta, hogy a nagy dolgok csendben születnek. Nem tolakodott, nem kilincselt, ezért aztán viszonylag későn, csak a 90-es években fedezte fel a kortárs képzőművészet. Igaz barátságok után vágyott, melyeket meg is talált. Döntéseit, kapcsolatait, lépéseit a feltétel nélküli szeretet motiválta. Ezért lehetett ő is szeretnivaló.
  Idehaza festett csak a tájban, a határon túl vázlatfüzettel járt. A Gyimes képi világát is így rögzítette, s tenyérnyi, kéttenyérnyi tanulmányokat készített mindenütt. Hazahozta az élményt és a vázlatok alapján csupa fény tetőtéri műtermében álmodta papírra a látványt. Azt vallotta, a somogyi vidék egy kicsit más, mint az erdélyi, de mindig rajongással szemlélte-festette a honi tájat. E látvány örömét próbálta átadni a tanítványainak.
  Igazgatóként jelentős szerepet vállalt Nagybajom közéletében; tagja volt az önkormányzat képviselőtestületének, ápolta az erdélyi testvér-települési kapcsolatokat, s művésztáborokat szervezett. Betegsége miatt azonban idő előtt vissza kellett vonulnia a katedrától. Nagybajom díszpolgára élete végének közeledtével megkapta a Somogy Polgáraiért kitüntetést és a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet is.
  Özvegye, Ildikó tavaly egy szép, a gazdag életművet sokoldalúan illusztráló, reprezentatív albumot jelentetett meg férje emlékére. A kaposvári Megyei és Városi Könyvtárban emelkedett hangulatú emlékest keretében mutatták be a vaskos kötetet. Annyian szerettünk volna tanúi lenni az emlékezésnek, hogy a közönség egy része kiszorult a teremből. Pályatársak, barátok, tanítványok emlékeztek a néhai iskolaigazgatóra – köztük dr. Egyed Miklós, a kaposvári Kaposi Mór Oktató Kórház főorvosa, aki Tibol László tanítványa és orvosa volt, s akinek kétszer sikerült visszahoznia az életbe. Szívbemarkolóan beszélt arról, hogy egykori tanárából hiányzott minden agresszivitás. Tanárként és betegként is. Az érző, segítő, tehetséges művész betegsége idején is jajszó nélkül, türelemmel viselte mindazt, ami várt rá. Ember volt ebben az embertelen állapotában is…
 
Mint mondta: sokat tanult tőle. Diákként és orvosként is. Leginkább azt, hogy miként gondolkodjon az EMBERRŐL.
Tibol Lászlótól tudom, akinek végigkövettem művészi pályáját – az asszonyszelídségű somogyi dombok jelzős szerkezetet is tőle hallottam először, és azóta gyakran és szívesen használom -, hogy az évente előadott Passióban Jézust énekelte húsvétonként a nagybajomi templomban. Hitt abban, hogy Jézus Krisztus megváltotta e világot, de tisztában volt azzal is, hogy aki hisz a keresztben, annak magára is kell vennie a keresztet…
  Emlékét őrizve együtt vallom: sok kereszthordozóra és hiteles tanúságtevőre van szüksége a világnak.

Visszaemlékezés
Kiss Zoltán:
Megjelent: NAGYBAJOMfigyelő (2014. május 31.)
Olvasható még az Iskolai Emlékkönyvben.

Tibol László emlékest
http://www.somogymegye.hu/index.php?cid=2445

http://www.mvkkvar.hu/rendezvenyek/kepek/20061113/target0.html

Roth Erik:

Tibol László, egy nagybajomi polgár
Megjelent:

Tibol László / [szerk. Géger Melinda]. – Kaposvár : Tibol L.-né, 2006. p: 31

 Aki Nagybajomról bármilyen összefüggésben szót ejt, nem kerülhet meg egy nevet- Tibol László nevét. Ilyenkor leírja az emlékező: tanítóképzőt végzett 1960-ban, rajz-földrajz szakos tanári oklevelet szerzett 1967-ben, festőművész.
Laci bácsi azonban ennél több volt, egyszerűen Ő volt a Tibol László. Tanárként varázslatos órákat tartott, ahol utánozhatatlan humorával a legszomorúbb gyermekarcra is mosolyt csalt. Szaktanácsadóként a megye rajztanárainak elismert segítője, egyben a Somogy Megyei Rajztanárok Alkotó Munkaközösségének tagja.
Nevéhez fűződik 1977-től, a bevezetés előtt álló tanterv feldolgozása tanmenetekké, feladatsorokká. A Tanítóképző Főiskola és a Somogy Megyei Pedagógiai Intézet e munka alapján készítette el rajz tanmenet javaslatát.
Részt vett a megye tehetséggondozó munkájában, sok diák köszönheti Laci bácsinak, Nagybajomon kívül is, képzőművészeti karrierjének elindítását. Vezetője a képzőművészeti amatőrmozgalomnak.
A tantestület iránt érzett felelősségtudat által vezérelve vállalta egykori iskolájának vezetését 1991 júliusától. Munkássága egybe esett a magyar oktatásügy változásaival, a társadalom képlékeny helyzetével. Nevéhez fűződik a Csokonai-napok rendezvény-sorozat létrehozása, az iskolaszék megalakítása, a falusi néptanítók kopjafájának felállítása.
Az első demokratikusan választott képviselő-testület tagja.
Ezt a pályát a helyi közösség és az oktatási kormányzat több díjjal is elismerte:

–          1973. Miniszteri dicséret
–         
1978. Kiváló úttörővezető
–         
1983. Kiváló Munkáért Kitüntetés
–         
1983. Ifjúsági Díj
–         
1985. Elismerő oklevél Somogy megye közművelődésében végzett aktív, segítő munkájáért
–         
1987. Somogy Megyei Tanács Közművelődési Díja
–         
1999. II. Somogy Megyei Tárlaton Somogy megye Közgyűlése elnökének különdíja
–         
1999. Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje
–         
2000. Pedagógus Szolgálati Emlékérem
–         
2001. Somogy Polgáraiért Díj
–         
2001. Nagybajom díszpolgára
–          2002. Az Általános Fogyasztási Szövetkezetek Országos Szövetségének
Szövetkezeti
Érdemérme

 A festészetben is maradandót alkotott, számtalan kiállításán őszintén csodálhattuk a képein megjelenő finom ecsetkezelését, elegáns vonalait, sejtelmes vagy ragyogó színeit.
A hivatalos elismerések mellett egy különleges kitüntetést is magáénak érezhetett, a település minden polgárának szeretetét. Aligha akadt olyan ember, akinek volt oka haragudni Tibol Lászlóra.
Igazgatóként lehetőséget adott és támogatta a diákok kreatív ötleteinek megvalósítását. A leány röplabdacsapat, a Dáridó Rádió ekkor lesz az országban a legjobb. Az intézmény kiadja a Zöld Kódex című iskolaújságot. Testvérkapcsolatokat épített ki a schortensi és a gyergyószárhegyi iskolákkal. A helyi tanterv, az iskola Pedagógiai Programja Laci bácsi munkája, így hatása ezeken keresztül, ma is jelen van az iskola oktató-nevelő munkájában.
1999-ben, második ciklusának közepén súlyos betegsége miatt lemondott igazgatói megbízatásáról és nyugdíjba vonult.
2002-ben elhunyt, emlékét annak a szemléletnek a megőrzésével kívánjuk ápolni, melyet Ars poeticájában Ő maga így fogalmazott meg:

„Megteremteni az iskolában azokat a körülményeket, amelyek a gyermekek egyéni adottságainak, képességeinek kibontakoztatásához lehetőséget adnak. Ez minden iskola és pedagógus kötelessége és felelőssége.
Mint rajztanár, hiszek a vizuális nevelés fontosságában, sőt: nélkülözhetetlenségében, hiszen a világ „vizuális birtokbavételének”, az önkifejezési vágy és az alkotói igény kielégítésének alkalmai és színterei a rajzórák.
Igyekszem- képességeimhez mérten- a festészet nyelvén elmondani véleményemet, érzelmeimet az engem érdeklő dolgokról: az ember mindennapjairól, az ember és természet kapcsolatáról, a látvánnyal kifejezhető emberi viszonylatokról; vagy egy-egy nekem tetsző táj hangulatának közlésére vállalkozom csupán.
Szeretem tanítványaimat az igazi értékek megbecsülésére, a képzőművészet szeretetére nevelni.”
                                                                                                         
                                                                                              Nagybajom, 2005. március 14.

Emlékszoba a festőnek

Tibol László festőművész hagyatéka
http://www.museum.hu/museum/permanent_hu.php?IDP=2690&ID=835 

Tibol László festőművész tárlata a Pannónia Med Hotelben (Sopron)
http://cyberpress.sopron.hu/article.php?id=3625 

Tibol Lászlónak különösen jól esett az az elismerés, melyet Horváth József városában kapott.

Szerkesztette: Kiss Zoltán 

 
8 hozzászólás

Szerző: be 1940. január 21. hüvelyk Uncategorized

 

Címkék: ,