RSS

BAJOMI TÖRTÉNETEK II.

25 feb

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. február 25.

Nem vagyok író, kritikus még csak igazi szerkesztő sem. Nem tudom megállapítani, hogy egy írásnak van-e irodalmi értéke, de azt tudom, hogy bármely visszaemlékezés, írás mely a nem is olyan késői múltra utal: hasznos. A múlt nélkül nem érthető a jelen.
Minden településnek meg van a maga múltja. Vannak közös vonások, de megvan a település egyedisége is.
Vajmi keveset tudok Nagybajom múltjáról, de azt tudom, hogy szűkebb pátriám két  egymással szomszédos – közel azonos lélekszámú, azonos társadalmi helyzetű lakói – mennyire mások voltak gyermekkoromban. A porrogi kocsma mindig tele volt vendégekkel, lakói szerették a társaságot, gyakran pinceszereztek. A szentkirályi kocsma ritkán volt tele,
 alig mulatoztak, „maguknak valók” voltak.
Egy- egy írás történelmi lecke is. Megismerhető belőle a múlt bizonyos egyedi arca. Fontosak ezek az írások, mert legalább felsejlik a kor. Jobban érthető lesz a történelem.

(Fogadják olyan szeretettel az írás második részét is, ahogy ezt Tibor írta! – Az írás egésze bármikor elérhető  az oldal “Link”-jei közül is PDF formátumban; BAJOM HUMORA -.)

BAJOM HUMORA I.

Kiss Zoltán

BAJOM HUMORA II.

Írta: Major Tibor
2014. február 24.

Kereskedelem

Falunkban a nagy TSZ – szervezésig, tehát 1959-ig, évente négyszer volt állat – és kirakodó vásár. A falu szélén, a kutasi út mellett a község vásárteret, egy tágas bekerített helyet biztosított az esemény számára. A településről, valamint környékbeli falvakból nagyon sokan idehozták értékesíteni terményeiket, állataikat. A háziipar, a kisipar termékeit, lábbelit, készruhát, rövidárut, de vesszőkosarat, fateknőt, söprűt, játékot, mézeskalácsot is árultak. A Lacikonyha sült húst, sült hurkát, kolbászt, kínált a közönségnek, sőt, megjelentek a környék – többnyire cigány – jósnői, valamint a zsebmetszők és a kupecek is találtak maguknak elfoglaltságot. Szólt a cigányzene, folyt a termelői bor, néha az orvosnak is adtak munkát a bicskázók. Szóval zajlott az élet, csupán csak bámészkodni is érdemes volt kimenni.

Vince bácsi férfiszabó volt. Felesége Manci néni módos zsidó családból származott. Szép házuk még ma is áll a Fő tér közelében. Gyermekkoromban még olvashattam a ház tűzfalára festett reklámot: NYIRA VINCE ÚRI SZABÓ Még a negyvenes évek elején történhetett az eset Vince bácsi sátrat vert a vásárban, hogy – feleségével közösen kínálgatva – túladjon portékáin. A szomszédos asztalon egy pipakészítő árulta mutatós pipáit. Azt mondta Vince bácsi a feleségének: Veszek egy pipát! Manci néni követte az urát, nehogy lemaradjon az adás – vétel érdekfeszítő eseményéről. Vince bácsi rámutatott egy neki tetsző darabra, és így szólt a pipáshoz: Ezt megveszem! A pipás két pengőt kért, mire Vince bácsi az erszényébe nyúlt, és szó nélkül fizetett. Manci néni elhűlve nézett az urára: Nem is alkuszik? Vince bácsi ezt felelte: Nem! Hadd mérgelődjön, miért nem kért többet!

Keresztapám munkásnadrágja

1970-ben, leszerelésem után haza települtem szülőfalumba. Ez idő tájt a magyar nehéz- és könnyűipart még a mennyiségi szemlélet uralta. Semmiből sem volt elegendő a boltokban, amit pedig lehetett kapni, nagyon gyakran igénytelen kivitelű volt. Akkoriban alkothatták nyelvészeink a „hiánycikk” szavunkat. A TSZ bérmunkás melléküzemágában helyezkedtem el. Sok traktoros, gépszerelő és kovács viselte velem együtt a melósok sötétkék egyenruháját. Jellemzője volt, hogy az első mosáskor összement és nagyon hamar kifakult. Szabására sem fordítottak túl sok gondot a tervezők. Többnyire nagyon bő volt, a közhely szerint „úgy állt rajtunk, mint tehénen a gatya”. Idősb Vass János bácsival, az öreg kováccsal – aki nem mellesleg – bérma-keresztapám is volt, éppen az ebédlőbe igyekeztünk, amikor egy éles hang hasított a levegőbe. A hangot pedig egy „Nagyeggyes” nevű asszonyság képezte ilyenformán: János bátyám! De meg van ereszkedve a hátulja! Keresztapám hamiskásan elmosolyodott, és így válaszolt: Hát még az eleje, Ilonka!

Emberek és állatok a 100 éves kerítés körül

Már az édenkertnek is lehettek határai, ha Isten kiűzette onnan vétkező ősszüleinket, magától értetődik tehát, hogy vannak a magántulajdonnak is. Manapság sokszor várfal erősségű építményekkel jelezzük, védjük lakótelkünket, sokszor hatalmas összegeket költve, pazarolva rájuk. Ez azonban nem volt mindig így. A XX. század első felében a falusi lakosság erejét jórészt a létért való küzdelem emésztette fel. Építőanyagnak a természet ajándékait, a földet, a fát, és egyéb növényi eredetű anyagot használtak. A kerítést sem a drága kőből, vasból, hanem cserjékből, élő fákból alakították ki. Ha magasra nőtt a bodza, a mogyoró, vagy a fűzfa, fejszével egyszerűen levágták, a vékonyabb ágakat a sövényre fektették, esetleg fonatot készítve tartósabbra alkották. Ezek a kerítések sokszor évszázadnyi ideig jelezték a határokat, óvták a birtokot, a jószágot.

Sudár János bácsi és Papp Pista bácsi szomszédok voltak. A szomszédok közti veszekedés többnyire asszonyi privilégium volt. Férfiember csak ritkán avatkozott be, de akkor karóval, vagy vasvillával. A két szomszéd azonban mindig megtalálta a maga fülemiléjét, valami apróságot, ami miatt összeszólalkodhatott. Többnyire a bakkecskék miatt jött meg a baj. A sövénykerítés ugyanis nem volt áthatolhatatlan egy kecske számára. A kiszáradó gallyak, fonatok nem álltak ellent nagyobb erőhatásnak, így gyakran átszakadtak, elveszítve funkciójukat, utat nyitva például a veteményes kertek rémeinek, a tyúkoknak. Mindkét gazda tartott néhány kecskét, amelyek némi tejet, húst adtak a konyhára.

Ha a bakkecskék meglátták egymást a kerítésen át, rögtön egymásnak estek, hol az egyik, hol a másik portán folytatva az öklelődzést. Ez hetenként akár többször is megtörtént, így megannyi kerítésjavítás és veszekedés követte a bakok küzdelmét. Később csillapodtak a viták, mert a szomszédok abban egyeztek, hogy akinek a kecskéje átmegy a szomszédba, az javítja meg a kerítést.

Pista bácsi gyermektelen református ember volt, János bácsi katolikus és két fiúgyermek apja. Abban az időben a reformátusoknál az „egyke” volt a divat, a katolikusok pedig annyit neveltek, amennyit „Isten adott”. Egy szép napon megkölykezett Sudárék kutyája, mégpedig hatot. Pista bácsi – átlátva a rozoga sövényen – megjegyezte, hogy ez „pápista” – azaz katolikus – kutya, mert felelőtlenül hat kölyköt hozott a világra, majd nem tudja etetni – azaz szoptatni – őket. A hitében is megsértett János bácsi a megjegyzés miatt akkora perpatvart kerített, hogy a harmadik szomszédig is elhallatszott. Igen ám, de másnap Pista bácsi kutyája kilencet ellett, lefölözve a szomszéd házőrzőt. János bácsi – revansot akarván venni az előző napi sérelem miatt – hangosan nevette a pórul járt „kálomista” kutyát. Na, ezen megint nagyon összevesztek. Ha a két szomszéd ezen össze nem veszett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Folytatjuk

BAJOM HUMORA III.

 
9 hozzászólás

Szerző: be 2014. február 25. hüvelyk Uncategorized

 

Címkék:

9 responses to “BAJOMI TÖRTÉNETEK II.

  1. Visszajelzés: NAGYBAJOMfigyelő

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

 
%d blogger ezt szereti: