RSS

Ünnepi beszéd – 2007

23 okt

Nagybajom
2007-10-23
 

Kedves Nagybajomi Ünneplő Közösség!

 

Az időjárás nem kedvez ma nekünk, ezen a borongós őszi napon! Az eső bekényszerít bennünket, pedig a szabadban lenne igazi az ünneplés! Ha kint lehetnénk, talán elmondhatnám, hogy többen jöttünk össze, mint tavaly, hogy évről évre többen vagyunk, akik az 1956-os forradalom október 23.-i kitörésének emlékére rendezett ünnepségünkön megjelentünk.

Ez a nap 1989 óta nemzeti ünnep Magyarországon, de szerte a világon ünneplik, ahol magyar ajkú emberek élnek. Tizennyolc év eltelt azóta is, hogy szabadon emlékezhetünk hőseinkre, de mintha az ébredésünk, a szélesebb tömegek igazi, belülről fakadó ünneplése csak nagyon lassan bontakozna ki!

…Mert hol van a másik 3000 nagybajomi lakos? Igaz, az elmúlt 51 évben sokan, sok mindent elkövettek annak érdekében, hogy kitörlődjön a szívekből és a fejekből ’56 üzenete!

Arról szeretném megosztani gondolataimat megemlékezésemben, hogy vajon mit üzen nekem, mit üzenhet nekünk ’56 forradalma? Milyen érzések, gondolatok élhetnek azok szívében, akik nem éltek még a forradalom idején, s az azt követő diktatúra idején nevelkedtek? Hogy vajon méltók vagyunk-e elődeink hagyatékához, tudunk e élni-, jól tudunk e élni a „vér nélkül” kivívott szabadságunkkal?

Engedjék meg, hogy gondolataimat, az ’56-os események- és a forradalom előzményeinek vázlatos felidézésével kezdjem.

Az 1956-os forradalom népünknek a diktatúra elleni forradalma és a szovjet megszállás elleni szabadságharca a XX. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. A budapesti diákok békés tüntetésével kezdődött október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának szétzúzásával fejeződött be, november 10-én.

A tüntetés, – a kommunista pártvezetés ellenséges reakciója, a fegyvertelen tömegre leadott véres sortűz következményeként fegyveres felkeléssé nőtt, amely a kormány bukásához, a szovjet csapatok visszavonulásához vezetett. Visszaállították a többpártrendszert. Az ország a demokratikus átalakulás útjára lépett, az új kormány tárgyalásokat kezdett a Szovjetunióval csapataik teljes kivonásáról, az ország semlegességéről. A szovjet politikai vezetés azonban meggondolta magát. Miután a nyugati nagyhatalmak is biztosították arról, hogy nem nyújtanak segítséget a magyar kormánynak, november 4-én a szovjet csapatok hadüzenet nélküli háborút indítottak hazánk ellen. A túlerővel szemben egyedül maradt az ország, s a több napon át folytatott szabadságharc, végül elbukott.

Statisztikai adatok szerint a harcokban 2652 magyar honfitársunk esett el, 19226-an sebesültek meg. A megtorlás elől kb. negyedmilliónyian menekültek nyugatra.

1957. januártól tömegesen börtönözték be a forradalom résztvevőit, sokukat kivégezték. A forradalom leverését követő hosszú évtizedekben a forradalmat ellenforradalomnak bélyegezték, tilos volt erről az időszakról beszélni.

S, hogy mik voltak az előzmények? 1948-53 között sztálinista terror volt jellemző: kegyetlenségeiről volt híres az ÁVO és a belőle önállósodott ÁVH, koncepciós perek folytak, az „osztályidegenként” titulált embereket gulag-szerű táborokba deportálták, gyakoriak voltak a kivégzések. 28 ezer fős államvédelmi rendőrséggel kiépült a rendőrállam, amely kb. 40 ezer besúgóval dolgozott. Tombolt Sztálin és Rákosi személyi kultusza, erőltették a kolhozosítást, gazdaságtalanul fejlesztették a nehézipart és a hadiipart, amelyek következtében a szegénység nőttön nőtt.

1953-ban meghalt Sztálin, az új szovjet vezetés utasítására Rákosi lemondott a miniszterelnöki tisztségről. Az új miniszterelnök Nagy Imre lett, aki amnesztiát hirdetett, felszámolta az internálótáborokat, véget vetett az ÁVH önállóságának. Változtatott a támogatások rendszerén a könnyű- és az élelmiszeripar javára, csökkentette a parasztságot sújtó terheket, béremelés és árcsökkentés következett. Érezhetően emelkedni kezdett az életszínvonal, demokratikusabbá vált a közélet. Megalakult a Hazafias Népfront, mint a véleményalkotás szabad fóruma, újjáalakult a hosszú ideje betiltott Petőfi Kör.

Nem jutott idő a reformok folytatására, Rákosi hívei a visszarendeződés lehetőségére vártak. 1955 januárjában Moszkvába rendelték Nagy Imrét, akit idehaza a márciusi pártvezetőségi ülésen elmarasztaltak, majd pedig tavasszal minden tisztséget elvettek tőle. Az új miniszterelnök Rákosi egyik híve, Hegedűs András lett, azonban az enyhülő légkörhöz szokott közélet, a Petőfi Kör, a párton belüli belső ellenzék miatt a sztálinizmust nem lehetett visszaállítani az országban. Rákosit lemondatták a párttitkári tisztségről, miután beismerte, hogy a Rajk-per provokáción alapult, ám utóda, Gerő Ernő ugyancsak a sztálini vonalat követte. Ausztria megszállt övezeteiből 1955-ben kivonult a Szovjet Hadsereg, ám Magyarországon ez nem következett be. Lengyelországban, Poznanban munkásfelkelés tört ki, a felkelést vérbe fojtották, de a sztálinista pártvezetést leváltották. Wladyslaw Gomulka, Nagy Imre reformjainak mintájára demokratikus reformok bevezetését kezdte meg.

Magyarországon az értelmiség Nagy Imre visszatérését követelte, Rajk László és társai újratemetésén 200 000 ember jelent meg. A diákság a Battyány-örökmécsesnél tüntetett; Szegeden, Budapesten, Sopronban, Pécsett és Miskolcon is szerveződött a diákság. Követeléseiket pontokba foglalták, azonban a 16 pont Magyar Rádióban történő beolvasását a rádió vezetői megtagadták.

 

Kedves ünneplő Nagybajomi Közösség!

E rövid történelmi áttekintés után, – ismerve a jelenlegi magyarországi gazdasági, politikai helyzetet, adódik a kérdés: ugye, eleink nem hiába ontották vérüket a Főváros, a vidék városainak falvainak utcáin, terein, kínzókamrákban, nem hiába vonultak száműzetésbe, éheztek, robotoltak munkatáborokban?

Ugye nem hiába álmodtak egy demokratikusabb világot, s haltak meg érte?

51 év eltelt ötvenhat óta, egyre kevesebben élnek azok közül, akik aktív részesei voltak a forradalmi cselekményeknek. Akik akkor még nem éltünk, egészen 1989-ig mint ellenforradalmat ismertük ’56 eseményeit, amit néhány hazug mondattal elintéztek a történelem könyvekben. Az iskolákban, sulykolták belénk a kommunista eszméket. S hogy miért sejthettük mégis, hogy máshol van az igazság? Mert nekünk, az úgynevezett „puha diktatúrában” felnőtt generáció tagjainak megvoltak a magunk családjában, környezetében a sajátos tapasztalataink.

1956-ban, én ugyan, – ahogy manapság mondani szokták – talán még gondolat sem voltam, de a hatvanas években voltam gyermek. Emlékszem szüleim, nagyszüleim szorongására, félelmeire, nem értettem miért suttogtak otthon, ha valami furcsa, számomra érthetetlen téma került szóba. Féltek a szabad véleménynyilvánítástól, nekünk gyermekeknek a lelkünkre volt kötve, hogy arról beszélni máshol, amiről otthon szó esett, soha, senki előtt, semmilyen körülmények között nem szabad.

Aztán a hatvanas évek második felében, szülőfalumból elköltözvén, új iskolámban, hittanra beíratni ment édesanyám. A folyosón hosszasan igyekeztek lebeszélni. Agitálták, ne tegye, nincs rá szükség, úgysincs Isten, stb. Szerencsére, ő tántoríthatatlan volt…. (Vajon hány mai közéleti személyiség nőtt fel a tízparancsolat ismerete, az Isten és a Haza szeretetének értékeire való nevelést mellőzve? Könyvtárakat lehet megtölteni jogi kiadványokkal, de kérdezem: mit érnek a paragrafusok szilárd erkölcsi értékrend nélkül?)

Az iskolában, természetesen be kellett illeszkednünk. Mint gyermekeknek, sok minden szent volt, amit ott tanultunk, elhittük, amit tanáraink tanítottak nekünk. Elhittem: 1956-ban ellenforradalom zajlott, s ezt olyan mélyen oltották belém, hogy fiatal felnőttként az idősebb generáció tagjait is meg akartam győzni igazamról. Emlékszem, egyszer férjem nagyapja mondta nekem a nyolcvanas évek elején: „meglátod, még egypár év, és elismerik, ötvenhatban forradalom zajlott” – igaza lett, de sajnos, ő 1989-et már nem érhette meg.

A forradalom leverésének, az azt követő időszaknak felsorolni is nehéz, mennyi káros következménye lett. A mai beteg, erkölcsileg, politikailag és gazdaságilag is zilált – had ne mondjam: züllött – társadalomnak kór okait abban a rendszerben eredeztethetjük. Láthatjuk, hová vezetett a diktatúra, hová vezetett, hogy az embereket igyekeztek leszoktatni az önálló gondolkodásról, a hitük gyakorlásáról, hová vezetett, hogy megfélemlítették az egyházakat, leszoktatták népünket a nemzeti ünnepek megünnepléséről, kitörölni igyekeztek a magyarság tudatot, idegen hatalmat szolgálva.

…És tönkretették a családokat.

Hányan vannak rajtam kívül a hazában olyanok, akik nem merték felvállalni az egyházi házasságot, gyermekeik keresztelőjét, félve a megtorlástól, s hányan kerültek valóban méltatlanul mellőzésre hitük és meggyőződésük miatt. A bátrabbak, vagy istenfélőbbek titokban rendezték házasságukat, megkereszteltették gyermekeiket, de milyen erkölcsi értékrend adható át, egy egyszerre két, ellentétes világképet kínáló világban, amikor mást közvetít a szülő és az egyház, és mást az iskola? S most nézzünk körül: hova jutnak családjaink, hova jut nemzetünk.

Megannyi megaláztatást kellet elviselni egy diplomáért, egy jó állásért. Emlékszem egy munkahelyre, ahol a teljhatalmú vezetőnek messze elért a keze. Aki nem „ellenszolgáltatott” anyagilag, vagy akár szexuálisan, nem sok esélye volt arra, hogy előbbre jusson a szakmai karrierjében. Megalázták, további iskolák kapuját bezárták előtte, tettek róla, hogy ne legyen oly nagyon „öntudatos”.

Akartam, vagy nem akartam, vonultam, koszorúztam, idegen dalokat énekeltem, idegen verseket mondtam. Mindeközben eladósították a fejem fölött a hazát, napjainkban a csecsemő is fizeti mindennek az árát.

Az egyik unokanővérem ötvös volt. Somogyi parasztcsalád harmadik gyermekeként született, a hetvenes években végzett a budapesti Iparművészeti Főiskolán. A főiskoláról kikerülve – mert nem kapott érdemleges feladatot, s mert a politikai akaratot kellet kiszolgálnia, Párizsba disszidált. Kisemmizték, vagyonát elkobozták, szüleinek rengeteg fáradságát a földdel tették egyenlővé. Bár később sikeres művész lett, s a világ legkülönbözőbb helyein voltak kiállításai, nem bírta feldolgozni a számkivetettségét, nem tudott hazájának megbocsátani. Idejekorán elvesztettük, Párizsban halt meg, hamvait a csokonyavisontai temetőben helyeztük örök nyugalomra. Az ő életútját már, mint fiatal felnőtt követtem nyomon, megrázott mindaz, ami vele és családjával történt. Kezdtem felnyitni a szemem arra, valami nincs rendben ezzel a „szocialistának” titulált társadalommal.

Életem meghatározó élménye az István a király és a Magyar Mise voltak. Szerzőiknek köszönhetem, hogy öntudatra ébredtem, hogy lehullott a szememről a hályog. Vajon hogyan élnénk ma, ha akkor azt a forradalmat és szabadságharcot nem verik le?

Aztán elkövetkezett 1989., a változás éve. Boldogok voltunk a rendszerváltástól, visszakaptuk ’56-os reményeinket, ám sajnos a dolgok nem úgy alakultak, ahogy vártuk. Mintha még ma sem tudnánk mit kezdeni visszaszerzett szabadságunkkal?! Tudunk-e élni vele?

Az a kislány, akinek szülei csak félve, suttogva mertek beszélni a forradalomról a besúgók, vagy a fenyegető börtön miatt, felnőtt ember. A múlt idők s a jelenkor ismeretében, mit tud átadni saját gyermekeinek?

Ma már szabadon beszélhetünk, kinyilváníthatjuk véleményünket, de sajnos visszaélünk vele. Ontjuk a trágár és közönséges beszédet, otthon, közösségben, médiában, divat lett a beszólás, a ripacskodás, minden gondolat szabadon kifejezhető, semmi és senki nem tisztelendő! Szülőként közelharcot vívunk a gyermekeinkkel nap-mint nap a helyes értékrend beépülése miatt – de alulmaradunk azokkal szemben, akik a szabadságot szabadosságként értelmezik.

Szabadon gyakorolhatjuk vallásunkat, az iskola folyosóján senki nem agitál a hitoktatás ellen, de hány szülő maradt, akinek ma még ez fontos!? Milyem mintát adunk hitéletből, erkölcsi tartásból? A pénz, mint Isten-pótlék előtt tisztelgünk, a reklámok által szándékosan felkorbácsolt fogyasztási láz kiszolgálói lettünk, felesleges dolgokra hajtunk, pusztítjuk, szennyezzük környezetünket fizikai és erkölcsi értelemben egyaránt.

Tudunk-e élni megszerzett jogainkkal, a választójoggal például?

Választóként, vagy választott képviselőként erkölcsösen élünk, vagy visszaélünk vele? Képesek vagyunk-e egyéni érdekeinket a közösségünk, családunk, munkahelyünk, településünk, nemzetünk érdekei alá helyezni, vagy az egyéni érdekeinket helyezzük mindenek elé?

Azt tartjuk magunkról, hogy okos nemzet vagyunk, de mintha nem tanulnánk saját hibáinkból…

Erkölcsi megújulásra van szükségünk! Hát nincs szemünk, hogy lássuk, mit tett népünkkel a diktatúra? Kinevelt egy olyan generációt, akiknek kezeiben virágzik a korrupció, egyre mélyül a szegénység, a nyomor, egyre mélyül a szakadék szegény s gazdag között! Lassan elveszik az egészséghez, gyógyuláshoz, tanuláshoz, munkához, méltányos nyugdíjhoz, pihenéshez való jogunkat, ember-embernek farkasává válik ismét. Néhány „jogunkat” meghagyják, például, hogy fizethetünk, mindenért, újra és újra, mindig többet és többet, s ha nem bírod a terheket, viszik a házad a fejed fölül. Aztán ki is mondják: el lehet menni az országból, családtól, feleségtől, gyermektől, szülőtől, hazától távol, s kivándorol munkát keresni sok százezer magyar.

Népek koldusává válunk. De ki épít hazát, országot, ha kiáramlik a magyar „szürkeállomány”?

Tudnunk kell, nem csak jogunk, kötelességünk, felelősségünk is van abban, ahogy ma élünk, minden manipuláció ellenére gondolkodnunk kell!

Talán az a baj, hogy pártoktól, jobbról vagy ballról, kívülről várjuk a megoldást életünk problémáira, nem véve észre, hogy a megoldás egyénenként bennünk rejtezik. Önnek, neked, nekem, egyénként kell megújulni, gondolkodni, cselekedni, bátorrá lenni, emberszámba venni a másikat, aktívnak lenni településen, közösségekben. És nem ütni, verni egymást, szó szerint és képletes értelemben is. Erről beszélt Csókai András doktor a minap a református templomban, s még arról: „jóvá verni nem lehet senkit, csak jóvá szeretni”. Hát, ezen az úton kellene járnunk: a bátor jóvá szeretés útján! S akkor, nem volt hiábavaló az ’56-os áldozat!

Akkor, a politikai erők, hatalmak, a szovjet tankokkal, fegyverekkel tettek róla, hogy az ismételt ébredés rövid legyen! De 1989. óta már ismét eltelt 18 év, s mintha mi még mindig aludnánk! Elődeink meghaltak ennek a népnek a szabadságáért, nekünk, ma talán meghalnunk nem kell, csak tisztán élni! Legyünk méltók az örökséghez! Igazi tankok talán nem jönnek szembe velünk, de a megnyomorítás, népbutítás, csalás, trükközés, a következmények nélküli rablás, hazudozás tankjai itt dübörögnek köztünk nap-mint nap!

Ébredjünk, zajlódjon le bennünk egyen- egyenként a megújulás forradalma, a szereteté, a tiszteleté, a bátorságé, a felelősségé. Ha képesek leszünk megújulni, akkor nem hiába volt elődeink véráldozata, s talán méltón tudjuk továbbadni gyermekeinknek elődeink hagyatékát!

Nekem, ma, itt, Magyarországon, ezt üzeni 56, ezt üzeni a forradalom eszméje. Köszönöm, hogy megoszthattam Önökkel, Veletek gondolataimat az ünnep apropóján.

 

(Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/1956-os_forradalom)


(Kovácsné Horváth Mária)  

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be 1956. október 23. hüvelyk Uncategorized

 

Címkék:

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: